Michel Bussi: Fekete vízililiomok

Nem vagyon egy nagy krimi olvasó, de nem bántam meg, hogy belevágtam Bussi könyvébe. Szóval, sok krimit eleve nem olvastam, de ilyet meg egyet sem. A Fekete vízililiomok nem egy feszes történetű írás, sokkal inkább egy szétfolyó, elmosódó valami, ami kevéssé emlékeztet a megszokott detektív regényekre. Ebben az esetben lehet adni a fülszövegre, ami azt állítja, hogy "rejtélyes és lenyűgöző impresszionista festmény ez a könyv, amelyhez hiába lépünk közelebb. Üzenete csak akkor tárul fel, ha kellő távolságból szemléljük a homályos színfoltokat." (Mondjuk nem egy thiller, pedig ezt is lehet olvasni a borítón.)

 Az események Giverny falujában játszódnak, amelyről a műértők valószínűleg azonnal tudják, hogy miről híres. Nos, én nem tartoztam ezek közé a műértők közé, szóval nekem segítettek a könyv népnevelő részei, és persze a google. Tehát: Giverny az impresszionisták mekkája, a hely, ahol Claude Monet utolsó kb 30 évét vízililiomok festésével töltötte, egy valódi kis ékszerdoboz, csupa megfesteni való tájjal, és természetesen a liliomos tóval Monet hajdani kertjében. Ezen kívül néhány gyilkosság helyszíne is, természetesen, hiszen ez egy krimi.
A történet azzal indul, hogy megölnek egy jónevű szemészorvost, és a nyomozóknak csak hasznavehetetlen morzsákból kellene felderítenie az esetet. Nem csoda, ha megfeneklenek az üggyel. Van viszont három nő a faluban, akiknek valami komoly közük van ehhez az egészhez. Sőt, az egyik nő mintha mindent tudna, mindent látna, és mindent jó alaposan el is titkolna. De vajon tényleg mindent tud, vagy csak azt hiszi? Egyáltalán nem lehetünk biztosak semmiben.
Ennyi legyen is elég a történetből, mert - nem győzöm hangsúlyozni - ez egy krimi.
Nagyon élveztem, hogy szépirodalmi igénnyel lett megírva a könyv, illetve, hogy igyekszik ismereteket is átadni. Magam részéről soha nem vonzódtam különösebben az impresszionista festészethez, nem is nagyon merültem el a megismerésében. Ez a könyv viszont felkeltette az érdeklődésemet, sok képet nézegettem Monet-től, illetve Giverny-ről is. Ezen kívül pedig valahogy kicsit tudatosabban figyelem azóta a természetet, a fény és árnyék változását, hiszen megtudtam, hogy a legfontosabb a körülöttünk lévő világ minél pontosabb megfigyelése. A könyvtárból pedig hazavittem egy Monet albumot, valamint Ross King könyvét, a Dühödt ámulatot, amely Claude Monet utolsó éveiről és a vízililiomos képeiről szól. Hátha tanulhatok egy kicsit többet is Monet-ról és az impresszionizmusról.
Szóval megérte elolvasni. Szórakoztatott, elgondolkodtatott, tágította a látókörömet és tanított is.
Fontos információ, hogy végig nem sikerült rájönnöm, hogy ki a gyilkos, pedig tényleg gondolkodtam rajta! Ez jó hír, gondolom.

"Mindent összevéve, ha az ember arra vágyik, hogy elsirassák, jobban teszi, ha fiatalon, dicsősége teljében dobja fel a talpát."