David Attenborough: Egy ifjú természettudós történetei

Még mindig háttal állok a regényeknek, Tom Wolfe könyve pedig, Az igazak, sajnos elég nehezen indul be, szóval így jutottam el Sir David Attenborough-hoz. Olvastam már könyveit, Az élő bolygót, Az élet a földönt, és még mást is, de azok tulajdonképpen a filmek leiratai voltak, számtalan képpel illusztrálva.

Az ifjú természettudós históriája Attenborough naplóiból készült, és sokkal, de sokkal kevesebb és rosszabb minőségű képpel illusztrált kötet, mint a fenntebb említettek. Ugyanakkor rendkívül érdekes és szórakoztató is. Sir David már fiatalon is szimpatikus ember volt. Igazi kalandor, aki könnyedén vette a nehézségeket, sőt, mintha még élvezte is volna a kényelmetlenségeket. 

A könyvben három nagyobb utazás történetét olvashatjuk el. Mindhárom úton az volt a cél, hogy egzotikus állatokat gyűjtsenek be a londoni állatkert részére a világ távoli pontjairól. Ez a dolog - mármint az állatok begyűjtése a vadonból - már egyáltalán nem egy PC dolog, amit maga Sir David is elítél, de akkoriban - mint mondta - így mentek a dolgok. Szóval ifjú természettudósunk felcuccolt, és elutazott olyan távoli tájakra, mint Dél-Amerika dzsungele, Borneó, Indonézia, Komodó. Gyakran azt sem tudta, hogy hol fognak majd lakni, mit fognak enni, kell-e vízum, lesz-e autójuk. Nem kapott oltásokat, nem volt biztosításuk, és hordárcsapat sem segítette őket. Persze mindig akadt végül minden, ami kellett: kísérő, tolmács, útlevélbe pecsét, szállás, autó. De megmondom őszintén, nagyon imponált nekem az a lazaság, amivel Mr. Attenborough kezelte az életet. 

Persze természetesen szó volt a befogott állatokról is, és a gyönyörű természeti tájakról is, amelyeknek a leírása engem is lenyűgözött, és sok ismerettel is gyarapította a világképemet. Sokat megtudhattunk a mindenféle őslakosok életéről, hagyományairól is. Ezek a népek már Attenborough fiatalsága idején is kezdtek asszimilálódni, kezdték elhagyni a hagyományaikat, mostanra pedig nyilvánvalóan már nem lehetne megfigyelni és rögzíteni a régi dalokat, szertartásokat. Szóval kultúrantropológiai szempontból is érdekes olvasmány Sir David naplója. Mégis, engem elsősorban, mint útikönyv és kalandos történet varázsolt el az egész könyv. 

Nemrégen néztem meg a Netflixen David Attenborough legújabb filmjét, az Egy élet a bolygónkont, amelyben a saját 93 éve alatt a Földön végbement változásokat mutatta be. Természetesen ezek a változások elsősorban a vészharangok megkongatására inspirálták az idős természettudóst, mert látja, hogy mennyire rossz irányba is haladunk, és mit teszünk a bolygónkkal. Sir David szerint még van visszaút, bár azért érezhetően hálás azért, hogy neki már nem kell megélnie, hogy vélhetően mégiscsak összeomlik az ökoszisztémánk. Miután megmutatta, hogy az ő fiatal korában milyen volt a bolygó, milyen változatos volt az állat- és növényvilág, mennyi volt a teljesen érintetlen vadon aránya a maihoz képes, mennyi volt a gleccserek hossza, stb, elmondta azt is, hogy szerinte mit kellene tennünk, ha nem akarunk egy jó kis kataklizmában részt venni. Szóval: szüljünk kevesebb gyereket, hagyjuk el a húsevést, ne repüljünk ide-oda a világban, felejtsük el a környezetszennyezést, az olajat és földgázt és ne irtsuk tovább az erdőket. Jó terv. Nem akarok Sir Daviddel szemben túl pesszimistának tűnni, de azt látom, hogy mindazok, akik a bolygó legnagyobb ellenségei, egyben a leggazdagabbak is, akik egyáltalán nem szándékoznak lemondani a túlfogyasztásukról. Kicsit sem akartnak. Mondjuk, akik meg a legszegényebbek, és az ökológiai lábnyomuk elvileg a legkisebb, azok pedig a gyerekszülésben jeleskednek főként. Szép és jó, hogy vannak páran, akik tudnak a problémáról, látják a megoldást is, de azt hiszem nem árt felkészülni arra, hogy rossz idők jönnek. Mondjuk a Földet nem tudjuk elpusztítani, ő majd rendbe fog jönni, de mi, emberek (gazdagok, szegények, húsevők, vegánok, azok, akik használnak szívószálat, és azok, akik nem, és egyáltalán: mindenki) valószínűleg nemigen éljük majd túl. 

Na, jólvan, ez a végére elég negatív lett, úgyhogy még nem hagyom abba. A könyv, az Egy ifjú természettudós történetei nagyon klassz, ajánlom szívesen mindenkinek elolvasásra. Az ifjú David ugyanolyan szimpatikus figura, mint az idős. Örülök, hogy kortársak lehettünk. 

Íme, két idézet a műből, hogy mégiscsak vidám legyen ennek a posztnak a vége:

"A kicsi tökhéj körbejárt a körülöttem ülők között, és végül a kezembe nyomták. Úgy éreztem, hogy rettenetes udvariatlanság lenne visszautasítani, de a készítéséhez használt technológiáról sem tudtam megfeledkezni. A számhoz emeltem a tököt, megéreztem a belőle felszálló savanykás hányásszagot, és felfordult a gyomrom. Inni kezdtem és felismertem: ha az első korty ízét másodszor is éreznem kell, könnyen lehet, hogy nem tudok parancsolni a gyomromnak. Nagy erőfeszítéssel tartottam a számnál a tököt, amíg ki nem ürült, aztán bágyadt mosollyal, megkönnyebbülten visszaadtam. King George helyeslően vigyorgott rám a függőágyából.

-Hé, te! - szólt oda a töknél serénykedő férfinak. - Dayveed szereti a kasszirit, és nagyon tud inni. Adj neki még!"

" - Nem nagy ügy - mondta Daan. - Elrepülünk Makassarba, onnan Maumerébe, megkeressük a kínai barátunk sógorát, bérelünk egy teherautót, megtesszük azt a háromszázhúsz kilomátert Flores túlsó végéig, találunk egy csónakot vagy bármit, átkelünk azon a nyolc kilométer szélességű szoroson Komodóra, és már csak meg kell fognunk azt a sárkányt..."