Markus Zusak: A könyvtolvaj
Egy ideje már gondolkodom rajta, hogy mit is írhatnék erről a regényről...Egy népszerű könyvről van szó, amiből egy szintén sikeres filmet is készítettek (nem láttam), de.... Kezdjük azzal, hogy iszonyú lassan tudtam elolvasni. Folyton félre tettem, igyekeztem el is felejteni, de végül neki kellett feküdnöm, mert közeledett a könyvklub napja. Amikor pedig éppen olvastam, akkor néha csak átfutottam az oldalakat, mert... mert túl sok volt.
Ugyanakkor nem tudnám egyértelműen kijelenteni, hogy egyáltalán nem tetszett a regény. Furcsa volt és zavaró olvasni, főleg az elején. E-bookban olvastam, nem láttam a fülszöveget, úgyhogy egy ideig téptem az agyamat, hogy mi is van, ki is beszél? Mígnem rájöttem, hogy a halál. Ez a halál-mesél-dolog kifejezetten nem tetszett. Magyarázta itt nekünk a halál a bizonyítványát, hogy ő tényleg csak a munkáját végezte, nem tehet róla, hogy ilyen vacak ez a meló, nem ő a hibás. Emberarcú halál, vagy mi. Hát, ez szerintem nem volt egy nagy ötlet. Zavartak a színek is, hogy egy náci zászlót kell összerakni belőlük (nahát!), zavart a sok utalgatás is a jövendő eseményekre, zavart a patetikus (számomra annak tűnő) stíl is. Néha őszintén szólva már-már giccsesnek tartottam egynémely leírást.
A történet viszont jó volt, a szereplőkkel együtt tudtam érezni. Különösen Rudy lopta be magát a szívembe, a kis hülyeségeivel. A Jesse Owens-eset határozottan tetszett, jót kuncogtam rajta. A szőke, kékszemű, echte német kissrác, amint fekete bőrű futóbajnokká kormozza magát a náci Németországban, hát mondhatom, hogy egészen briliáns volt.
Összességében mégsem tudom azt mondani, hogy tetszett a regény. A legjobb jelző, amit találtam rá, az a hatásvadász volt. A szerző pontosan tudta, hogy mit akar. Egy sikeres regényt akart írni, ehhez pedig kellett egy jó témaválasztás. A holokauszt ennek tökéletesen megfelelt, de ez nem elég. Kellett egy különleges narratíva, itt jött képbe a halál. Olyan holokausztos regény még biztosan nem jelent meg, amit a halál mesélt volna el. Az már csak hab volt a tortán, hogy a főszereplő egy kislány. Ilyen kemény felhozatal mellett nyugodtan megengedhette magának Zusak, hogy előre lelőjön minden poént, mondván, hogy: "Előre elmondtam nektek két eseményt, mert nem nagyon érdekel, hogy izgalmasan meséljek.". Hát, na. Nem is sikerült neki izgalmasnak lenni. De biztosan megérte anyagilag.
A könyvklubban nem voltunk sokan, de Vivien kivételével mindenki elolvasta a regényt. H. Éva és Erika egyértelműen nagyon szerették a könyvet. Tetszett nekik a stílus, hogy nem volt olyan nyomasztó, mint sok háborús regény. Szerették a képeket, amiket a szerző használt, szépnek találták a leírásokat. Éva ugyan egy kicsit hosszúnak találta a művet, de Erika szerint egyáltalán nem volt az. Adrienn később futott be, és bevallotta, hogy ő volt, aki ezt a könyvet ajánlotta annak idején. Neki nagyon tetszett másodszorra is, újra csak megsiratta a végét. Ildikó és Évi ambivalensen álltak a dologhoz. Mindketten úgy látták, hogy ez is csak egy újabb holokausztos tucatkönyv, ami ezt az egész tragikus témakört egyszerűen elértékteleníti. Ahogy Ildikó mondta, hiába szeretem a mákos tésztát, ha minden nap azt kellene enni, hamar elunnám. Évi kicsit megvilágosított bennünket azzal az információval, hogy ez a regény tulajdonképpen az ifjúsági irodalom kategóriájába van sorolva. Ráadásul, mivel a szerző ausztrál, így érthető a szájbarágós stílus is, hiszen az ausztrálok jól kimaradtak a holokauszt témaköréből. Nekik tényleg szükségük lehet arra, hogy alaposan körbe legyen írva, mi is volt ez az egész. Betti pedig nagyjából azt fogalmazta meg, amit én is gondoltam: túlírt és giccses volt a könyv, a narratívája pedig egyenesen idegesítő. Azt mondta, hogy ha nem könyvklubos olvasmány lett volna, tuti, hogy nem kínlódja végig.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése