John Carter: A 39-es ügyosztály

Oh, mit is mondjak? 500 oldalas krimi! Az ég szeremére, még J.K. Rowling se tudtott izgalmasan megírni egy ilyen terjedelmű krimit, nem hogy egy elsőkönyves, no-name szerző (dr. Szőcs Ferenc van az írói álnév mögött, amúgy.)! Nem tetszett. 

Mivel végig olvastam, sejthető, hogy volt valami nyomós okom erre a tettre. Úgy volt, hogy vendégül fogjuk látni a szerzőt a könyvklub születésnapi alkalmán, de ez végül, dr. Szőcs Ferenc betegsége miatt elmaradt, amit egyébként őszintén sajnáltam. De a regényt addigra már nagy nehezen kivégeztem.

Mi nem tetszett benne? Nagyjából semmi. Hosszú volt és sokszor unalmas, túlírt és modoros. Ráadásul kb a felénél rájöttem, hogy ki a hunyó. Az indíték számomra nevetséges volt, és néhány logikai bakugrást is észrevettem olvasás közben. A főszereplő nekem nem volt szimpatikus, amolyan tapló James Bond-féle figura, némi coelhós bölcselkedéssel megáldva. Idegesített, nem csak Báthory Ferenc (a főszimatoló neve) alakja, de az is, hogy a szerző elképesztő mennyiségű háttértörténetet rakott bele a könyvbe. Szépen kidolgozta mindenkinek a személyét, ami persze jó, neki tudnia is kell elvileg, hogy ki hová tart, vagy honnan jött a szereplők közül, de az olvasónak ez nagyon sok, teljesen felesleges infó. Az elején ott is hagytam a könyvet hetekre, amikor azt kellett elolvasnom, hogy az első áldozat takarítónője (Akinek egyáltalán semmi szerepe nem volt azon kívül, hogy kihallgatta a rendőrség arról, hogy mennyire nagyon nem tud semmit.) honnan került Pestre, kiféle-miféle volt anyja-apja, stb. Miért, az ég szerelmére?! A könyv 500 oldalas terjedelméből (500 oldal! Még mindig nem tértem rajta napirendre.) 200-at egészen biztosan ki kellett volna húzni. De lehet, hogy elég lett volna, ha csak 200 oldal marad. Még az is szép hossz egy olyan krimihez, amiben amúgy ez a mennyiségű érdemi rész van, mint A 39-es ügyosztályban. Agatha Christie például remekül elvolt a 200 oldal körüli terjedelemmel is.

Szerintem egyébként dr. Szőcs Ferenc magáról mintázta dr. Báthory Ferenc alakját. Mindig borsózott a hátam a sznobériától, és sajnos ebben a könyvben bőven van. A puccos lakhely többszöri leírása, az elfogyasztott ételek remek miőségének folymatos hangsúlyozása, a komolyzenei művek tételeinek részletes felsorolása, a márkás ruhadarabok ismertetése, stb, stb, mind azt mutatták számomra, hogy dr. Báthory Ferenc meglehetősen sekélyes, külsőségekre koncentráló valaki. Mutatóba egy rövid részlet: "Báthory sportos, atlétikus alakjára kifogástalanul passzolt a sötétkék Armani öltöny. Cesare Paciotti cipője ragyogott a tisztaságtól. Negyvenes éveinek végén járhatott, de tízet simán letagadhatott volna. Sötét, hullámos, dús hajába......" Satöbbi, satöbbi, szinte végtelenítve, minden felbukkanó szereplővel kapcsolatban. Ez a Báthory Ferenc nekem nem jött be.

Szintén komoly gondokat okozott a stílus is. Számomra fülsértő (szemsértő?) volt olyanokat olvasni, hogy: "bocsássál meg", "hallgassál végig", "menjél csak előre". Tömegével volt a könyvben ilyesmi. 

Pozitívum, hogy egyáltalán megírta a könyvet a szerző, és hogy volt rá pénze, hogy kiadassa. Manapság ennél semmivel sem jobb műveket adnak ki keménykötésben nagynevű kiadók, csak azért, mert a szerzőnek esetleg vannak jó kapcsolatai. A könyv közepe felé volt egy idő, amikor elég jó volt olvasni. Látszik, hogy rengeteg kutatómunkát beletett dr. Szőcs a regénybe, amit kissé szájbarágósan meg is osztott az olvasókkal. Helyszínekkel, rendőrségi munkafolyamatokkal, katonai kiképzéssel kapcsolatosan. Biztos vagyok abban, hogy sok dologról első kézből vannak információi. De a konklúzióm ennek ellenére sem pozitív. Nekem nem tetszett a könyv, kriminek unalmas volt, a főszereplőt nem kedveltem meg, de legfőképpen és mindenek előtt túl hosszú volt. (A félreértések elkerülése végett: nem önmagában az a baj, hogy hosszú. Sok kifejezetten terjedelmes regényt olvastam már életemben, és nem panaszkodtam. Az a baj, hogy a mondanivaló mennyiségéhez képes hosszú ez a könyv.)

El kell mondanom azt is, hogy ez a regény egy sorozat első kötete. További két Báthory-történet látott már napvilágot, amelyek mind rövidebbek, mint ez az első. Azt nem tudom, hogy jobban is sikerültek-e, de az feltétlen biztató, hogy nem ennyire hosszúak. Vélhetően a szerző fejlődött időközben. Mondjuk nem érzem a ritmust, hogy el kellene olvasnom még valamit John Cartertől, de soha nem mondd, hogy soha, ugyebár...