Légrádi Gergely: Nélkülem, nélküled

Egy szomorú, ámde tanulságos könyv volt a Nélkülem nélküled, ami elvileg két kisregény, egymás után. Először a Nélkülem készült el, 2018-ban, majd utána írta meg a Nélküledet, 2020-ban. De ha nem tudom ezt a háttérsztorit, akkor azt hiszem, hogy így írta meg Légrádi eredetileg. A történet egy házaspár, Miklós és Eszter sorsát mutatja be. 

A könyv első - rövidebbik -  fele Miklós szemszögéből íródik. Azzal kezdődik, hogy kiderül, Alzheimer-kórban szendved. A felesége, Eszter küldi orvoshoz, amikor látja, hogy valami nincs egészen rendben Miklóssal. Miki végig megy a "szokásos" stációkon: tagadás, reménykedés, beletörődés és végül elfogadás. A beszámolói, gondolatai egyre szétesettebbek, töredékesebbek. Nagyon jól megfogta velük - szerintem - Légrádi ennek a betegségnek a lefolyását. Igazából ijesztő volt olvasni ezt az első részt. Az Alzheimer-kór jelenleg nem gyógyítható, nincs mit tenni a teljes szellemi leépülés ellen, nem lehet védekezni az ellen, hogy megkapjuk a kórt, és a betegek legnagyobb része a diagnosztizálás után 8 éven belül meghal. Az időskori elbutulás nagyobbik részét az Alzheimer-kór okozza. Rémisztő kilátás szerintem. Az ember nem csak magát félti, de rokonait, szeretteit is. Sajnos közelről voltunk kénytelenek látni, hogy milyen pusztító és milyen kétségbe ejtő a demencia, és hogy mennyire embert próbáló ápolni egy ilyen beteget. Egyszóval engem felkavart ez az első rész. 

A második rész arról szól, hogy Eszter hogyan küzdött meg Miklós betegségével, azzal, hogy végül egyedül maradt két óvodás gyerekükkel, és hogy hogyan ébredt rá arra, hogy hagyták elmenni maguk mellett az éltet. Ez a rész is tetszett, de nem volt akkora hatással rám, mint az eleje. Persze szurkoltam Eszternek, érdekelt, ami vele történt, de valahogy mégsem érintett meg annyira. Betti fogalmazta meg végül, hogy mi is volt a gond: nagyon látszott, hogy férfi írta le egy nő gondolatait, érzéseit. Talán ezért nem sikerült igazán plasztikusra Eszter alakja. 

Mindettől függetlenül is örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet. Miklós a tipikus rohanós, megoldó ember, aki 24 órából 24 órát pörög, s akit csak egy alattomos betegség tud arra késztetni, hogy megálljon és szétnézzen, mivégre is ez a nagy hajtás és rohanás. Nem mondom, hogy nem közhelyes a téma, de azért az, mert aktuális. És ez a könyv szépen mutatja meg, hogy az életet inkább élni kellene addig, amíg képesek vagyunk rá, nem pedig átrohanni rajta. Tényleg közhely, dehát hiába halljuk annyiszor, hogy már a könyökünkön jön ki, még mindig ott tart a legtöbb ember, hogy hajt, mint az őrült, keresi a pénzt olyan dologk megvásárolására, amire valójában nincs is szüksége. Vagy éppen azért érzi, hogy szüksége van rájuk, mert azok teszik lehetővé, hogy még több időt a pénzkeresésre fordíthasson. Nagyon elegem van már  abból, hogy végighallgassam a sirámokat arról, hogy "dehát nem tehetek mást, valamiből élni kell!" A legtöbb ember tényleg nem azért hajt, hogy legyen kaja az asztalon minden nap, hanem azért, hogy vehessen benzint mindkét családi kocsiba, hogy kifizethesse a házára felvett hitelt, hogy megvehesse a nagyobb tévét, az xboxot, az újabb telefont, a huszonkettedik converse cipőt és a többi, és a többi. Kihajtják a belüket, hogy majd a nyáron elutazhassanak Ciprusra/Krétára/akárhová, mert az rajta van a bakancslistájukon, és különben is mostanában inkább élményeket kell gyűjteni, nem tárgyakat. Önbecsapás. Jó volt olvasni, hogy Miklós és Eszter is ráébredt ezekre, és az is tetszett, hogy őszintén bevallották: nem tudják, hogy hogyan is kellene megélni az életet, úgy igazából. Hogyan lehet nem rohanva haladni az életben, hanem úgy, hogy közben lássuk is, ami történik velünk. 

"Élni kellett volna. Mindazt, ami megtörténik velem. Sőt, élvezni."