Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások

Könyvklubos olvasmány volt, amelyet a szerző legnagyobb bagi rajongója, Iza ajánlott, egyben pedig a második regényem a svéd sztáríró tollából. Az elején leszögezem, hogy ugyan az Ove jobban tetszett, azért ez sem volt kutya. 

Szórakoztató történet volt, könnyen olvasható, kedves, humoros és kicsit érzelmes, mint az Ove. A történet egy rablóról, egy rendőr párosról és sok reménybeli lakásvásárlóról szól, akik mind valahogyan kapcsolódnak egymáshoz. A teljes képet csak a regény végén látjuk meg, a közbülső események őszintén szólva néha elég érthetetlenek voltak a számomra. De igazából azt hiszem, hogy nem is ez volt a lényeg. Hanem az, hogy észrevegyük: mindannyian szorongunk ettől-attól, mind kereszteket hordozunk, csak az egyiké kisebb, a másiké pedig nagyobb. Mind sérülékenyek vagyunk, de azért még nem kell elbújnunk várfalak mögé, hanem érdemes kockáztatni és nyitni mások felé. 

A mondanivaló némileg közhelyes volt, ugyanakkor - ahogy abban a könyvklub tagjaival is megegyeztünk - a közhelyek azért azok, mert valóban általános igazságokat mondanak ki. Amikor ezeket a közhelyeket magunkra tudjuk vonatkoztatni, meg tudjuk látni bennük a saját élethelyezeteinket, máris kevésbé tűnnek obligátnak. Jó ezeken néha elgondolkodni. Backmannak pedig szerintem azért bocsátjuk meg a közhelyeket, mert olyan aranyos stílusban adja elő őket, a szereplői pedig végeredményben szerethetőek. Meg persze azért is, mert ezek a történetek alapvetően a szeretetről szólnak. S ki ne szeretne arról olvasni, hogy van valami, ami túl mutat az anyagi világon, fontosabb is annál, és mindannyian elérhetjük azt? Én például nagyon szeretek ilyenekről olvasni. Összességében tetszett a regény, nem bántam meg, hogy elolvastam, sőt, lehet, hogy még a sorozatot is megnézem, ami most megy a Netflixen. De hadd jegyezzem meg, hogy a borító siralmasan néz ki. Az eddigiek sem voltak valami hú, de szuperek, de ez egyenesen ronda lett. 

A könyvklubban a megjelentek közül csak Erzsi néni nem olvasta a regényt. Mindenki pozitívan nyilatkozott róla, de azért a skálán volt változatosság. Anna például nagyon szerette, könnyen haladt vele, sok-sok idézetet kiírt és végre nem az utolsó napon fejezte be. Ildikó szerint viszont amolyan egynek jó volt. Tetszett neki, de azért szuperlatívuszokig nem merészkedne a könyvvel kapcsolatban. Rozika néni komótosan kezdte, szépen jegyzetelgetve, de aztán szuperszónikusra kellett, hogy kapcsoljon, mert más is várt a könyvre. Neki tetszett, örömmel olvasta. Gy. Éva szerint volt jobb könyve is Backmannak. Bár összességében tetszett neki ez a regény is, de voltak gondjai vele. A nyulat például nagyon utálta benne, úgy találta, hogy az már nem volt vicces, inkább kínos és idegesítő. Adrienn szerette a regényt, közhelyesség ide vagy oda. Betti is jól szórakozott olvasás közben, és felvetette a kérdést, ami többünkben is megfogalmazódott, hogy vajon az olyan nyelveken, ahol vannak nemek, hogyan oldották meg a fordítást, hogy ideje korán le ne lőjenek poénokat? Azt is megtudhattuk tőle, hogy Backmannak idegösszeomlása volt, mert nem nagyon tudta kezelni a hirtelen jött, óriási népszerűségét. Miután felépült belőle, akkor írta meg a Hétköznapi szorongásokat, úgyhogy feltehetően a saját életéből is merítette az ihletet. Margitnak is tetszett a könyv, rengeteg oldalt szamárfülezett meg, csak már arra nem emlékezett, hogy melyiket miért. Összességében teljesen pozitív a mérleg, némi árnyalással. Legközelebb a tényirodalom felé kalandozunk el, a Hallom, szobafestő vagy! című művel.