Jojo Moyes: Áradó fény

Könyvklubos olvasmány volt ez a regény, amely egyben az első könyv is, amit a furcsa nevű írónőtől olvastam. Őszintén szólva elsőre nagyon ijesztőnek tűnt számomra a mű, főleg a borítója miatt. A fülszöveg azonban biztató volt, hiszen arról szólt, hogy hogyan hozza össze az embereket az olvasás szeretete, ráadásul a szereplők nagyobbik része könyvtáros. 

Mégis, a regény feléig igencsak szenvedtem az olvasással. A történet nekem kicsit túlságosan klisés volt, leginkább egy ifjúsági, romantikus sztorihoz tudnám hasonlítani. Örültem volna, ha egy kicsit több történelmi hátteret kapunk, ha már az események nem voltak annyira sodró lendületűek. A történelmi háttér egyébként a gazdasági világválság utáni, de még a második világháború előtti időszak volt, egy Kentucky állambeli kisvárosban. Maga az alapszituáció pedig az Eleanor Roosevelt által indított mozgókönyvtár projekt volt, ehhez a kezdeményezéshez csatlakoztak a főszereplő hölgyek. Szó került a nők szomorú helyzetéről is, mert a kisváros eléggé konzervatív hely, ahol a nőknek még mindig inkább a biodíszlet szerepet szánták, legyenek szépek, csendesek, főzzenek, hímezzenek és slussz. Illetve a faji szegregáció kérdésköre is megjelent. 

A főszereplő Alice, aki Angliából jött el, hogy férjhez menjen a város egyik legbefolyásosabb polgárának elképesztően jóképű fiához. A kapcsolat azonban nem úgy alakul, ahogy azt a fiatal nő elképzelte, apósa rájuk telepszik, a férje pedig eléggé tutyimutyinak tűnik. Alice végül unalmában csatlakozik a női mozgókönyvtárosok csapatába, és ott megtalálja önmagát. Barátnők lesznek a többiekkel, viszont a családjával teljesen megromlik a kapcsolata. Apósa nem nyugszik bele, hogy egy nő önállóskodik, ráadásul a könyvtárt vezető Margery O'Hare kifejezetten a bögyében van, amely érzés kölcsönös. Szőrmentén az is kiderül, hogy a férje sokkal jobban érdeklődik a baseballos haverjai, mint a felesége iránt, és valamilyen okból nem hajlandó a nővel házaséletet élni, de nincs kimondva, hogy meleg lenne.

A történet túl sok meglepetéssel nem szolgál, de nem akarom lelőni a poénokat. A könyv második fele már izgalmasabb volt, az események felpörögtek, gyorsabban is haladtam az olvasással. A vége persze heppi lett, ez nem volt kétséges egy pillanatig sem. Összességében nem volt rossz, azt mondanám rá, hogy aranyos történet, de nem hiszem, hogy fogok mást is olvasni Jojo Moyestől. 

Amikor befejeztem, próbáltam utána járni Eleanor Roosevelt mozgókönyvtár programjának, de nem nagyon találtam róla sokat. Nagyjából 5 évig működött, és célja a legelmaradottabb vidékek hátrányos helyzetű lakóinak információhoz juttatása volt. A first lady egyébként is szívügyének tekintette a nők, a feketék és az egyéb leszakadt rétegek ügyét. A regényben ez mind meg is jelenik. Van színes bőrű könyvtáros, aki csak este, a hátsó ajtón tud belopakodni dolgozni, és attrocitások is érik. Minden könyvtáros nő kénytelen szembesülni vele, hogy ők csak másodrangú polgárok lehetnek a férfiak uralta világban, és ha nagyon ugrálnak meg fogják verni őket. A szénbányászokat pedig durván kihasználja és kizsákmányolja a gonosz, gazdag és kapzsi bányatulajdonos, aki nem átallja még a környezetet is rombolni és szennyezni a nemtörődöm profithajhászás közepette. Egyszóval Eleanor Roosevelt (és a korszak) minden "vesszőparipája" előkerül a regény lapjain. Nem mondom, hogy néha nem volt szájbarágós, de azért összességében nem volt olyan durva, mint egy netflix-sorozat propaganda nyomatása. Meg persze ezek fontos kérdések is, és jó, hogy egy alapvetően szórakoztatónak szánt regényben is igyekezett ezekről beszélni a szerző. Úgyhogy csak ismételhetem önmagamat: nem bántam meg, hogy elolvastam, de azért mást nem hiszem, hogy fogok olvasni Jojo-tól.

A klubban egyedül Vivien nem olvasta el - idő hiányában -  a regényt, a megjelentek közül. A többieknek szinte egyöntetűen az volt a véleménye, hogy ez egy kellemes olvasmány volt, teljesen kikapcsolta őket. Titti ugyan szerettte volna, ha egy kicsit mélyebbre szánt a szerző a könyvben éppen csak felvetett fontos témákban, de például Betti szerint nem volt ez így rossz, mert magunkban tovább lehetett gondolni mindent. Erika nagyon szerette a regényt, számára megnyugtató volt, hogy happy end lett a végén, és megbocsátotta a meseszerű elemeket is. Szerinte igenis voltak mély gondolatok a regényben. H. Éva szerint ez a regény csak az érzelmeinkre hatott, nem nagyon kellett közben gondolkodni, csak élvezni a sztorit. Ildikó levezette, hogy a mű megfelelt mind Jojo Moyes stílusának, mind a romantikus regények követelményeinek. Lehetett tudni, hogy mi fog történni, és azon sem lepődött meg, hogy nem kellett idézeteket kifényképeznie olvasás közben. Erzsi néninek tetszett a könyv, különösebben nem gerjesztett benne nagy érzéseket, kellemes olvasmány volt. Betti és Rozika néni másodszor találkoztak a regénnyel. Évi is régebben olvasta el, emlékei szerint egy aranyos történet volt. Elmondta, hogy ő már nem először találkozott a lovakon kihordott könyvek - számára először kissé hihetetlennek hangzó - történetével. De a másik regény, amit ebben a témában olvasott, nem jelent meg magyarul. Felvetettük, hogy a borító elég vacak lett, túl csöpögős, ráadásul a női alak ruházata eléggé tájidegen volt mind az adott korszaktól, mind pedig a szereplőktől. Vivien felkutatta gyorsan az eredeti borítót, és láss csodát, ott nincs rajta semmilyen nő. Se szoknyás, se nadrágos. Csak a szép Kentucky táj.