Javier Marías: A szívem fehér

Könyvklubos olvasmány volt ez a spanyol regény. Őszintén szólva eléggé vegyesek az érzéseim vele kapcsolatban. Először azt a sommás ítéletet hoztam róla, hogy vacak volt. De később felülvizsgáltam a véleményemet, és arra jutottam, hogy nem volt vacak a könyv, csak én nem olvastam jókor. Ráadásul sietnem is kellett vele, mert túl kevés időm maradt a klubig. Mindössze 3 nap alatt daráltam le, ami az oldalszám alapján nem kevés idő, de ez a regény nem egy gyorsan olvasható valami. 

Az egész sztori elmesélhető lett volna egy, vagy maximum két mondatban, és valójában engem annyira nem is villanyozott fel. De szerintem a szerző nem is izgalmasra tervezte művét, sokkal inkább elgondolkodtatóra. Olyan volt ez a regény, mint, amikor szómenése van valakinek. Marías beszélt, beszélt, elkalandozott, abból is elkalandozott, majd visszaugrott két lépcsővel alább és újra kezdte az egészet. Néha hihetetlenül nehezen tudtam követni, elfelejtettem, hogy honnan is indultunk el, miről is van végeredményben szó. De aztán rájöttem, hogy mindegy is, hogy honnan kezdtük, hová tartunk, vagy tartunk-e egyáltalán valahová ezzel az egésszel, a lényeg a mesélés maga. Bedobtam hát a gyeplőt, és csak olvastam a sorokat, gondolván, hogy majd lesz valami. Nem lett, bár kiderült a fülszövegben is felemlegetett öngyilkosság oka a végére, de nem volt valami nagy durranás. 

És ugyan a sztori erősen széteső volt, gyakorlatilag morzsánként kellett összeszedegetni az oldalak közül, mégsem volt rossz a sok mellékvágány. Némelyik oldalág kifejezetten szórakoztató, vagy érdekes volt. Nekem például a tolmácsok és fordítók életének bemutatása tetszett. Marías olyan jól leírta, hogy elgondolkodtam rajta, vajon nem volt-e ő maga is tolmács, vagy fordító. Hát, a wikipédia segítségével arra jutottam, hogy fordított, de nem konferenciákon, vagy tárgyalásokon, hanem műfordító volt. Mivel a gyerekkorát Amerikában töltötte, jól beszélt angolul és az angol nyelvű irodalommal is képen volt. Az anyanyelve viszont a spanyol, szóval adta magát a műfordítás. 

Voltak nagyon jó gondolatok is a regényben, sőt még a humor is meg-megcsillant benne olykor. Összességében azonban tényleg arra jutottam, hogy nem jókor olvastam én ezt. Ehhez a regényhez le kell lassulni, hagyni, hogy csak teljen az idő az olvasással, nem kíváncsiskodva, hogy mi is a sztori vége. Olvastam már ilyen jellegű könyveket, és sok jó élményem is volt, de ezúttal sajnos inkább türelmetlenséget éltem meg olvasás közben. Töredelmesen bevallom azt is, hogy sokszor futottam csak át oldalakat, sőt, néha lapoztam is. 

A könyvklubban egy nagyon jó beszélgetés alakult ki a regény kapcsán. Egyedül Éva volt, aki azt mondta, hogy neki egyáltalán nem tetszett a könyv, a hangulata túl szomorú volt, a főszereplő/narrátor nem volt szimpatikus neki, és a stílusa sem jött át, olyannyira, hogy sikerült lemaradnia a slusszpoénról a végén... István elmondta, hogy ilyen típusú könyvet még nem olvasott, ahol nem a történet volt a fő, hanem az írás maga és a filozofálgatás. Nagyon tetszett neki, évezettel olvasta, szerette a rengeteg kalandozást, a burjánzó gondolatfolyamokat és a sok-sok zárójeles megjegyzést. Heni is nagyon szerette a regényt, tetszett a stílusa, sok jó gondolatot talált benne olvasás közben, s neki is főleg a tolmácsos rész tetszett a "mellékvágányok" közül. Annyira jó volt olvasnia, hogy alig akarta letenni a könyvet. Linda egy nagyszerű összefoglalót adott nekünk arról, hogy ő mit szűrt le a regényből. Arra jutott, hogy az három síkon mozgott, amelyek mind összefüggtek. A spanyol üzletember-kubai szerető volt az egyik szál, amely majdnem pont ugyanaz, mint a narrátor apjának első házassága, ami a második szál. És végül a narrátor saját házassága a harmadik szál, amely a transzgenerációs terhek miatt (habár így csak mostanában divatos hívni a dolgot) először nehezen indul, de miután képesek voltak beszélni a titkokról, pozitív fordulat állt be a házasfelek között. De hogy tetszett-e neki a regény? Hát, erre nem tudott határozott igennel felelni. Péter pedig elmondta, hogy a karantén idején olvasta ezt a regényt, és rájött, hogy a normál hétköznapok nem feltétlenül alkalmasak hasonló "locsifecsi" regények olvasásához, úgyhogy elnézésünket is kérte az ajánlata miatt. Másodszori olvasásra úgy gondolta, hogy a főszereplő valójában a narrátor apja, Rainz volt, aki szerinte egy pszichopata vonásokkal rendelkező ember. Ismer is ilyeneket, akik simán túlteszik magukat mindenféle bűnön, ahogyan Rainz is tette. Összességében egy jó választás volt ez a regény, megmozgatott bennünket. Legközelebbre egy könnyedebb olvasmányt választottunk: Az ember, akit Ovenak hívnak, Fredrik Backmantól.