Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene

Könyvklub. Enyhe aggodalommal fogtam bele ebbe a könyvbe, mert már a fülszövege is megterhelőnek látszott. Úgy gondoltam, hogy egy rendkívül szomorú, igazságtalan társadalmi helyzetekről szóló, végtelenül negatív regényt tartok a kezemben. Nos, meglepetésben volt részem.

A könyv valóban szomorú. Valóban társadalmi igazságtalanságok kerülnek benne elő. Valóban rengeteg rossz dolog történik a szereplőkkel, akiket sajnálni lehet, akik miatt aggódnia és idegeskednie kell a kedves olvasónak. Ugyanakkor nagyon könnyen olvasható a regény, a nyelvezete, a hangulata szerintem jó, és az első oldaltól kezdve magába is szippantott. Mondjuk sok időm sem maradt az olvasgatásra, mert közeledett a klub napja. Végül 3 nap alatt végeztem vele.

Különleges atmoszférájú a könyv, csapongó, furcsa hasonlatok, gondolattársítások voltak benne, folyamatos volt az idősíkok közötti ugrálás és hol naturalisztikus, hol költői volt az elbeszélés. A főszereplők egy kis család tagjai: Ammu, az anyuka és két ikergyereke, Eszta és Ráchel. Eszta fiú, ami például nem derült ki egy ideig. Amúgy ez volt szerintem a legrosszabb a könyvben; hogy olyan fura nevek voltak benne, és nagyon sok a szereplő, akikre hol a nevükön utalt a szerzőnő (na, ez sem jött volna le első blikkre, hogy Arundhati Roy nő volna...), hol pedig a családban betöltött szerepük szerint. Úgyhogy jó darabig eltartott, mire magabiztosan képbe jöttem azzal, hogy ki kicsoda. 

A történetet alapvetően Ráchel szemszögéből látjuk, ő emlékezik vissza a gyermekkori eseményekre. A jelenben Ráchel éppen visszatér szülővárosukba, és újra találkozik Esztával, akitől gyerekkorukban kellett elválniuk és azóta sem látták egymást. Édesanyjuk már meghalt, a családi házban a nagynéni, Baby uralkodik. A regényben iszonyú sok minden történik, amelyeknek gyújtópontjában a mi kis családunk, Ammu és az ikrek állnak. Egy sorsdöntő éjszaka, amikor az ikrek még csak 7 évesek voltak,  változott meg minden számukra, amelyen meghalt az unokatestvérük (egy 9 éves kislány) és egy érinthetetlen férfi, Velutá, aki anyjuk szerelme volt. A család szétszakadt, és a sebek, amelyeket azon az éjjelen kaptak, soha nem gyógyultak be. 

A regény társadalni igazságtalanságokat is boncolgat. A kasztrendszer szörnyűségeit, ahol emberek tömegei vannak kirekesztve mindenből. Ők az érinthetetlenek, ami pontosan azt jelenti, amit mond. Hozzájuk sem lehet érni. A főszereplő anyuka viszont lázadt. Már azzal is, hogy elvált iszákos férjétől és egyedül nevelte a gyerekeit. De aztán szerelembe esett és összejött az érinthetetlen Velutával. Számomra az jött le, hogy Indiában történhet bármi, eljöhet a kereszténység (a nagynéni, Baby szír keresztény volt), a marxizmus (Velutá kommunisa párt tag volt), lehet az ember felvilágosult gondolkodó hírében álló (a nagybácsi Oxfordban tanult), a kasztrendszer megingathatatlan. Nem lehet áthágni az évszázados hagyományokat. Olyannyira nem, hogy Velutát a saját apja akarta megölni, mert az Ammuval való kapcsolata az egész világrendet felforgatta.

Szerettem a könyvet olvasni, nem szenvedtem vele, annak ellenére sem, hogy kemény sorsokat írt meg a szerzőnő. Olyan sokszor írt le egyszerű, mindennapi dolgokat, tájakat, tárgyakat, hangulatokat, hogy közöttük szinte elvesztek a borzalmak. Sokáig azt gondoltam, hogy ezt jelenti a cím, az apró dolgok istene. Hogy ha odafigyelünk az egyszerű történésekre, akkor jobban el lehet viselni a kemény, nagy dolgokat is. Végül talán nem ezt jelentette a cím, de akár ez is lehetett volna. Úgy gondolom, hogy a költői leírások és a szinte gyomorforgatóan naturalista részletek szépen megmutatták, hogy a szereplők életében a sok rémség és rossz mellett azért mindig van egy kis szépség, boldogság, gyönyörűség is.

Majdnem mindenki megjelent a klubban, amikor megbeszéltük Az Apró Dolgok Istenét. Viszont a legtöbben nem olvasták el a regényt, habár mindenki belevágott. Margit elmondta, hogy egyáltalán nem tudott azonosulni a stílussal, az időbeli ugrándozások pedig zavarták, úgyhogy a 197. oldalnál fel is adta. Viszont hamarosan Indiába fog utazni, így majd első kézből lesznek információi az ottani miliőről. Reméljük nekünk is fog mesélni róla. Erzsi néni nem jutott hozzá egyik példányhoz sem, így nem is olvasta, de a klubtagok véleményét végighallgatva arra jutott, hogy nem is fogja elolvasni. Anna még a körben ülve is a könyvet bújta, mint a rossz diák, aki az utolsó pillanatban akar felkészülni a dolgozatra. Nem szerette olvasni, nem is volt benne biztos, hogy be fogja fejezni. Egyedül az hajtotta, hogy megtudja, hogyan halt meg Sophie Mól. Elmondtuk neki. Betti 2 éve egyszer már elolvasta, akkor nem értette, és semmire nem is emlékszik az egészből. Most nézegette egy darabig, de aztán inkább az új Kondor Vilmos kötet olvasta el, és ezt nem is bánta. Iza hősiesen belekezdett, de elbukott vele. Csak azért jött el, hogy meghallgassa, hogy másoknak ugyan mi tetszhetett a regényben, és abszolút megnyugodva konstatálta, hogy a legtöbben ezúttal vele értettek egyet. 

Erika másodszor olvassa épp zsinórban, mert neki viszont annyira tetszett. Szerette a nyelvezetét, tetszettek neki a furcsa képek, gondolattársítások, amiket a szerzőnő használt. Az ő értelmezése szerint a szereplők megpróbáltatásokkal teli életükben csak pillanatokra lehettek boldogok, és a boldogságot csak valami "apró" dologban rejlő szépségben találhatták meg, ez volt az ő "istenségük". Innen a cím. Az időbeli ugrándozással viszont meggyűlt a baja, azért olvassa másodszor is. Adrienn az első negyedéig jutott, ami arra elég volt, hogy ráébredjen, hogy nem Afrikában, hanem Indiában játszódik a cselekmény. H. Éva végigolvasta, de nem igazán tetszett neki. A Beszélnünk kell Kevinről című olvasmányunkhoz hasonlította ennek a regénynek a hatását: nem az ő kultúrája, annyira idegen világot ismert meg a könyv lapjain, ami egyszerűen távol maradt tőle. Gy. Évát kiborította a túl sok undorító leírás, a kaki, a büdös, a kutya herezacskóján megcsillanó fény. De amúgy végigolvasta. Rozika néni szerint is sok volt benne az undorító leírás, emiatt volt neki igazán nagy szenvedés végigolvasni. De megtette, és nem igazán tetszett neki. Ildikó a 150-dik oldalig jutott, aztán azt gondolta, hogy van jobb dolga is, és félbehagyta. Megnyugodott, hogy nem ő volt az egyetlen renitens. Évi végigkínlódta ugyan rajta magát, de nem örült neki. Az volt a konklúziója, hogy nem érte meg a ráfordított idő, csak kötelességtudatból olvata el.

És bár jobbára negatív volt a könyv megítélése, azért mégis egy jó beszélgetés alakult ki a regény által felvetett társadalmi problémákról, valamint a kulturális érdekességekről. Legközelebb magyar szerzőt olvasunk: Bauer Barbarától A leggazdagabb árvát. Kíváncsian várom, még sohasem olvastam semmi a szerzőtől.

"...mert ő nem olyan nő volt, aki tudni szeretné a jövőjét. Túlságosan retteget tőle. Úgyhogy ha lehetett volna egy apró kívánsága, az úgy szól, hogy Ne Tudja. Ne tudja, mit tartogatnak neki a napok. Ne tudja, hol lesz a következő hónapban, a következő évben. Tíz év múlva. Ne tudja, merre kanyarodik előtte az út és mi vár rá a kanyar mögött."