Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan

Ah... Gondoltam, hogy nem lesz egy könnyed olvasmány ez a regény, de nem számítottam arra, hogy ennyire magába fog szippantani. Szinte filmszerűen peregtek le a szemem előtt a Paul Bäumer elbeszélésének eseményei. Mindenkinek el kellene egyszer olvasnia ezt a könyvet, szerintem. Nem azért, mert olyan magas irodalom volna, hanem a mondanivaló miatt. 

Paul Bäumer 19 éves német katona, a nyugati fronton. E/1-ben meséli életét, a frontkatonák életét. 19 éves, de már saját maga is öregemberként tekint magára. És az is. Egy éve van a fronton, amikor becsatlakozunk a történetbe. Ekkorra már tapasztalt katona, maroknyi bajtársával együtt. Tudják, amit kell, amely tudással az egyre nagyobb számban megjelnő újoncok még nem rendelkeznek: "A mai állóharc ismereteket és tapasztalatokat követel. Érteni kell a terepet. Kell, hogy az embernek a fülében legyen az egyes lövedékek hangja és hatása. Előre kell tudni, hol csapódnak be, milyen a szórásuk, s hogyan kell védekezni ellenük."

Paulék mindezt tudják. De ismerik a haldoklók jellegzetes arcát is, tudják, ha valakin a hadiláz, az őrület készül kitörni, megtanulták, hogy a szuronynál jobban lehet ölni a kiélezett gyalogsági ásóval, és azzal is tisztában vannak, hogy mennyire fontos nem gondolkodni nagyon sokat a fronton. Érzik, hogy nem ezt kellene csinálniuk, tanulniuk kellene és élni a fiatal fiúk gondtalan életét, de belátják, hogy hiába is mennének haza a háború végén, egyszerűen nem tudnák újra felvenni a fonalat. Nem volt még életük a háború előtt, nincs mihez visszatérniük, nincs családjuk, munkájuk, hiszen még nagyon fiatalok. És tudják, hogy sebeik soha nem gyógyulnak be, a világ számukra nem megy tovább. Nem alkalmasak már semmire, nem alkalmasak az életre. Csak a háborút és a halált ismerik. Ők az elveszett nemzedék. "- A háború alkalmatlanná tett bennünket mindenre. Igaza van. Mi már nem vagyunk ifjúság. Nem akarjuk többé megostromolni a világot. Menekülők vagyunk. Menekülünk önmagunk elől. Az életünk elől."

Elképesztően naturalista leírások vannak a regényben, amelyek túlzásnak tűnheténének (lábfej nélküli csonkokon botorkáló katona, saját zsigereit hasába visszatömködő sebesült, stb), de nem azok. Remarque egy részüket saját szemével látta a fronton, fiatal, 19 éves önkéntesként, más részüket a katonai kórházban, más katonáktól hallotta. "Gránátok, gázfelhők, tankflottillák - széttiprás, szétrágás, halál. Vérhas, influenza, tífusz - fulladozás, elégés, halál. Lövészárok, kórház, tömegsír - több lehetőség nincs." 

Ahogy mondtam, ez nem magas irodalom, és határozottan didaktikus is; Paul szócsőként erősíti fel a szerző pacifista gondolatait. De ezeknek a gondolatoknak hangot is kell adni minden időben. Mert habár elképesztően sok ember halt már meg eddig is háborúkban, azok nem múltak el. És bár a lelke mélyén mindenki tudja, hogy a háború borzalmas, mégis a legtöbbször hősiesnek van beállítva a harc, aminek célja mindig nemes és magasztos. Ennek a regénynek múlhatatlan érdeme, hogy kimondja az igazságot: a háború borzalmas, embertelen, véres, félelmetes, amelynek szenvedéseit semmilyen magasztos cél nem tudja igazolni. És bár manapság leginkább hivatásos katonák harcolnak, de a harcok rettenetei az ő lelküket sem kímélik. Ezt mi, akik nem harcoltunk soha nem is érthetjük egészen meg. "- Nagyon rossz volt odakünn, Paul? Mit feleljek erre, anyám? Nem fogod megérteni, nem fogod fel soha. Nem is kell, hogy megértsd. Hogy rossz volt-e, azt kérdezed, te, anyám? Megrázom a fejem, és ezt mondom: - Nem, mama, nem is olyan rossz. Sokan vagyunk együtt, úgy könnyebb elviselni." Nagyon plasztikusan festi meg a szerző azt a mérhetetlen szakadékot, amely a tapasztalt frontkatonát és a civil világot elválasztja. Nem értik egymást, és Paul végülis képtelen elmondani bármi valóságosat a katonaéletről a családjának. Azt mondja, amit azok hallani akarnak. Nem feltétlenül kíméletből, hanem, mert egyszerűen szavai sincsenek rá, hogy lefesse a valódi helyzetet.

Nagyon tetszett a regény. Olvasmányos, sodró és elgondolkodtató. Beugrott róla Solohov egyik novellája, az Anyajegy című, aminek a főhőse egy 19 vagy 18 éves fiú, aki fiatal kora ellenére máris századparancsnok volt az orosz polgárháborúban, de aki - hiába volt remek katona - igazából csak egy fiú volt, akinek még szakálla sem nőtt és akinek legfőbb vágya az volt, hogy megtanuljon helyesen írni. Solohov novellája is pacifista írás, amely a háború által bedarált ifjúság reménytelenségét mutatja meg nagyon szépen az irodalom erejével, ahogyan Remarque is A nyugaton a helyzet változatlanban.

"Elindulunk mint morgolódó vagy jókedvű katonák, abba a zónába kerülünk, ahol a front kezdődik, s emberállatokká válunk."