Amélie Nothomb: Oda se neki!
Nagy meglepetést okozott nekem ez a könyvecske! Habár elismert francia szerzőnőről van szó, én semmit sem olvastam még tőle. Azt hiszem ez hiba volt.
Az Oda se neki! egy rövid, egyestés (esetemben 3 vonatozásosnyi) könyv, amelyről számomra csak a legvégén derült ki, hogy önéletrajzi ihletésű. A szerző édesanyja a főszereplő kislányként, de hogy mennyi a valódi esemény és mi csak kitaláció, az teljesen homályban maradt. Az utolsó oldalakon "leplezte le" Nothomb, hogy Adrienne igazából az anyja, és a regény többi szereplője is valós személy volt, csak a nevük volt más. Ahogy írta, nem azért adott nekik más nevet, hogy megvédje a személyiségi jogaikat, hanem magát akarta kicsit eltávolítani tőlük.
Ez az eltávolítás egyébként nagyon is jól sikerült! Mert bár súlyos dolgokról, fájdalmakról és traumákról volt szó a könyvben, a kissé szenvtelen, tárgyilagos stílus miatt egyáltalán nem volt felzaklató. Sokkal inkább elgondolkodtatott. Napokig járt a fejemben Adrienne, az ő sajátos megküzdési stratégiája, az oda se neki!.
A könyv azzal indul, hogy a főszereplő Adrienne-t a háború alatt a szülei Gentbe, az anyai nagyanyjához viszik 2 hónapra. A kislány csak 4 éves, a nagyanyja pedig egy abuzáló, személyiségzavaros vénasszony, aki csak a macskáját szereti. Adrienne a saját anyukájától tanulta meg az oda se nekit!, hogy amikor valami rossz, fájdalmas, vagy nehezen elviselhető, akkor ezt kell mondani: Oda se neki! És a kislánynak működik a dolog! Képes elviselni nagyobb látható trauma nélkül a gyötrelmes 2 hónapot az bolond nagyijánál.
Ez segített neki abban is, hogy a nyári szünet után az otthoni feszültséggel teli hangulatot elviselje. A szülei folyton veszekedtek, szeretőket tartottak, az anyja sokszor volt zavart és egy kollaboránssal tartott fenn kapcsolatot, miközben persze folyt a második világháború. Jacqueline, Adrienne nővére szörnyű nehezen élte túl ezt, beteges, sovány és szorongó volt. Főleg, mert az anyjuk nem szerette Jacqueline-t, és ezt minden lehetséges módon ki is mutatta. Aztán megszületett Charlotte, a kishúg, akit gyakorlatilag Adrienne nevelt fel, mert az anyja egyáltalán nem gondoskodott róla.
És mindeközben ment az oda se neki! Adrienne elviselte ezt az egészet. Nem omlott össze, nem lett szorongó, mint Jacqueline, nem lett gonosz, mint az anyja (aki nyilván a saját anyjától kapott sebeket örökítette tovább - nem mintha ez mentség lenne bármennyire is), hanem szerette az életet és élt. Igazán, és csodálatraméltóan, élvezettel élt.
Ami engem a leginkább elgondolkodtatott az az volt, hogy honnan jött vajon ez az oda se neki? Adrienne miért tudott ilyen lenni, Jacqueline pedig miért nem? Hogy lehet, hogy Adrienne anyja ugyanolyan gonoszságokat csinált, mint amiket neki kellett elviselnie a saját anyjától gyerekkorában? Hát, nem emlékezett?! Általánosabban: miért van az, hogy egyes emberek könnyen végigszökellnek az életen, míg mások alig vonszolódnak?
Tanulható csakugyan az oda se neki!, vagy születni kell rá? Én az utóbbira hajlok. Bennem ott van az oda se neki! - még ha nem is így nevezem -, bele tudok kapaszkodni a nehéz pillanatokban, amelyek így már nem is lesznek annyira nehezek. De nem emlékszem rá, hogy bármikor is tudatában lettem volna ennek. Amélie Nothomb regénye viszont rádöbbentett, hogy nekem van megküzdési stratégiám, ha komolyan akarom megfogalmazni az ügyet. El tudom távolítani magamat egyes helyzetektől annyira, hogy már nem fájnak. Hogy néha váratlanul tudom perspektívában nézni az élet dolgait: tényleg fontos ez? most annak tűnik, de ha a egészet nézzük, szánalmasan apró történésről van szó, úgyhogy oda se neki!, toljuk tovább ez a biciklit!
Szóval ez a picike regény mélyen elgondolkodtatott. Nagyon örülök, hogy elolvastam!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése