Han Kang: Nemes teremtmények

Amikor annak idején a Növényevőt olvastam a dél-koreai szerzőnőtől azt írtam, hogy felkavaró volt. Nos, most, hogy elolvastam a másik könyvét is, kénytelen vagyok felül vizsgálni az akkori véleményemet. A Nemes teremtményekhez képest a Növényevő könnyed volt.

Ez a könyv mélyen belém égett, elborzasztott, megríkatott, kiborított. Ugyanakkor el is varázsolt.

A regény témája az általam gyakorlatilag egyáltalán nem ismert, 1980-as kvangdzsu-i felkelés véres eseményei. Diákok lázadtak fel a dél-koreai diktatúra ellen, akiket a hadsereg brutális kegyetlenséggel vert le. A hivatalos adatok szerint 600 áldozat volt, de a nem hivatalos becslések 1000 halálesetről számolnak be. Ezek a diákok nem mind egyetemisták voltak, bár az események onnan indultak, hanem nagyon sok középiskolás, sőt még fiatalabb, 11-12 éves gyerek is ott volt a felkelők és áldozatok között. 

A regény narratívája nagyon érdekes. Nem könnyű kihüvelyezni a történetet belőle, mert sok szemszögből és több idősíkból látjuk az eseményeket. Érdemes a fordító utószavát előre elolvasni, talán könnyebben érthető az egész. Én jegyzeteltem közben, mert mindig pontosan tudni akartam, hogy kiről is van szó, és ez enélkül nem nagyon ment. Számomra a koreai nevek nagyon furcsák voltak, egyáltalán nem tudtam eldönteni, hogy ki fiú és ki lány (pl. Unszok nő, Csinszu pedig férfi, pedig én pont fordítva gondolnám.), ráadásul sokszor csak oldalakkal később derült ki a szereplők neme, mint ahogy megjelentek a színen. 

Mindettől függetlenül a történet magába szippantott az elejétől fogva. Nagyon érzékletesen ábrázolta, hogy nem csak a temérdek gyerek élete veszett el az események miatt, hanem a túlélők, a szülők, testvérek élete sem lett soha többé normális. Sok diákot, felnőttet megkínoztak a börtönökben, akik hiába szabadultak évek múlva, a múltat többé nem tudták feledni. Olyan sebeket kaptak, amiket nem tudtak feldolgozni, pláne, hogy a történtekről egy évtizedig még említést sem lehetett tenni.

Han Kang nem finomkodott, amikor a véres részletekről volt szó, a halottakról, a kínzásokról. Naturalisztikus és tényszerű volt. Többször is azon kaptam magamat, hogy a becsukott könyvet ölelem magamhoz, vagy a számra szorítom a kezemet. Ugyanakkor csodálatosan tudta megjeleníteni a lélek rezdüléseit is, már-már légies volt néhol. Bevallom, hogy többször is könnyeztem olvasás közben.

Nagyon tetszett, ahogy a túlélők életét bemutatta. Tűpontos képet adott arról, hogy milyen is az élet, ha valakit megbélyegeztek. Megbízhatatlan elemekké váltak, mivel részt vettek a felkelésben, ezért nem kaphattak csak alacsony presztízsű munkát. A történtek után sokan maradandó károsodásokat szenvedtek, amelyek olyan egészségügyi hatásokkal voltak, hogy nem is tudtak pl dolgozni. A legtöbben magányosak maradtak, mert nem voltak képesek többé normális párkapcsolatokra. Az egyik szereplő alkoholista volt, néhányan megölték magukat, volt aki a munkába temetkezett. De semelyik túlélő nem kapott lehetőséget arra, hogy szakértő segítségével dolgozza fel a traumákat, sőt, hogy egyáltalán hangot adhasson annak, hogy őt valamilyen trauma érte. A legtöbben egyáltalán nem tudtak túljutni semmilyen szinten a velük történteken. Talán ez a része volt a könyvnek leginkább hatással rám. A sivár, örömtelen, traumatizált, sérült életek bemutatása. Annak a tökéletes érzékeltetése, hogy ezek az emberek élnek ugyan, de mégis, mintha halottak lennének.
"Az élet szívós, mint az ökörín, így még azután is folytatódott, hogy elveszítettelek."

Elgondolkodtató volt a könyv konklúziója, miszerint az egész társadalom megsínylette a tragédia ki nem beszélését. A hallgatás miatt nem is tudtak a mai napig sem túljutni az eseményeken, nem csak a résztvevők és a családtagjaik, de senki más sem. Ez pedig nem feltétlenül csak dél-koreai jelenség. A mi magyar társadalmunkban is dolgozik még mindig a múlt szelleme. Mindaz, amit például a szocializmus hagyott ránk. Az össznépi hazugság, a borzasztó munkamorál, a közös cinkosság, a köz vagyonának szétlopása, a régi besúgók le nem leplezése, a régi káderek ismételt szerepvállalása mind-mind, mint közös, de nem kibeszélt bűnök, sebek tovább mérgezik az emberek erkölcsi életét.
Han Kang kísérletett tett a dél-koreai társadalom közös traumájának feldolgozására. Talán nekünk is kellene egy ilyen...
Mindenkinek nagy szeretettel ajánlom ezt a könyvet, mert mélyen elgondolkodtató, ugyanakkor nagyon szép írás is.