Katie Mack: A mindenség vége*

*mármint asztrofizikai szempontból.

Egy újabb ismeretterjesztő könyv olyan témában, ami nagyon érdekel, de amihez nagyon nem értek. Viszont Katie Mack a teljesen laikusok számára is érthető módon magyarázta el, hogy milyen szcenáriók vannak forgalomban momentán az univerzum végéről. 

Merthogy az egész könyv arról szól, hogy hogyan fog kimúlni az egész mindenség. Több lehetőség is van, elkezdve a nagy reccstől, a hőhalálon át a vákuumromláson keresztül a ciklikusan elpusztuló univerzumig. Megspékelve a nagy szakadással, ami az én személyes kedvencem  volt (ahogy az entrópiáról szóló részek is).  A könyvben Mack minden lehetőséget részletesen kifejt, egy-egy izgalmas és olvasmányos fejezetben. Nagyon közérthetően igyekszik fogalmazni, és nagyrészt sikerül is neki, de azért volt, amit nem értettem meg. Főleg a sokdimenziós univerzumba, illetve a sötét energiába tört bele a bicskám. Vagyis ezek megértésébe.

Nagyon tetszett, hogy nem állította, hogy a tudósok biztosan meg tudják mondani a tutit, csak kell még egy kicsit matekozniuk hozzá. Bevallotta, hogy bizony sokszor csak elméleteket gyártanak, és semmi, de semmi garancia nincs arra, hogy nem csak merő fantazmagória egyik-másik. Illetve, hogy előfordul: egy elmélet működik, de senki nem tudja megmondani, hogy mért? Ez pedig szintén nem egy jó dolog, amikor tudományról van szó. Ott van például az, hogy az univerzum tágul. Einstein relativitás elmélete - amely egy statikus világegyetemet vesz alapul - tök jól működik rá, holott a világegyetem a legkevésbé sem statikus. Akkor? (Kozmológiai állandó. Ez a megoldás. Mondjuk a könyv későbbi fejezeteiben ezt is kétségbe vonja a szerző, de szerintem ott már kezdtem elveszíteni a fonalat.) Külön nagy probléma, hogy hiába vannak elméletek arra nézvést, hogy végeredményben hogyan is működik az egész miskulancia, ha ezeket az elméleteket egyszerűen nem lehet bizonyítani, mert teszem fel, nem tudunk építeni egy naprendszer méretű részecskegyorsítót, ahol tesztelhetnénk az elgondolásokat. Szóval vagy elhisszük, vagy nem. Itt azért már lassan a filozófia és a hitrendszerek talajára jutunk, ezt még Mack is elismeri. 

A konklúzió végülis az, hogy nincs konklúzió. A hőhalál és a vákuumromlás elég valószínű végnek tűnnek az univerzumnak, de azért erre ne vegyünk mérget. Aligha él addigra ember a Földön, hogy láthassa, és ha mégis, úgysem fog tudni senki beszámolni róla. Magam részéről ehhez még hozzá tenném azt is, hogy vajon nem tök mindegy-e, hogy hogyan lesz vége mindennek? Persze én nem vagyok tudós. Egy tudós erre ezt mondaná: "Akkor is fel akarnám tárni az univerzum titkait, ha nem oszthatnám meg senkivel ezt a tudást, és magam sem őrizhetném meg? Azt hiszem, igen. Mert fontos. Magasabb célokat szolgálunk vele, akkor is, ha végeredményben minden elvész." (206.o)

A könyv legvége meglehetősen filozófiai és nagyon, de nagyon emberi volt. Azon tépelődött a szerző, hogy ki hogyan viszonyul ahhoz, hogy egyszer tényleg, mindennek, örökkön-örökké vége lesz. Érdekes volt olvasni ezeket a gondolatokat, miközben a nagyrészüket fel sem lehet fogni. Például az örökké-t. De az például van, akit megnyugtat, hogy hiába végzi munkáját 100%-osan, hiába igyekszik a legjobb tudós lenni, az sem változtat azon, hogy a vég eljön. Nem lehet elkerülni, úgyhogy: "Mindig úgy véltem, hogy képtelenül kicsiny az esélye annak, hogy megtudjuk, mi történik valójában. Nem tehetünk egyebet tehát, mint fütyülünk az egészre és igyekszünk elfoglalni magunkat."  Ez az egyik legjobb regényből, a Galaxis útikalauz stopposoknak-ból való. És én ezzel zárom ezt a bejegyzést. Péntek van, úgyhogy igyekszem elfoglalni magamat a családommal és a barátainkkal. 

Megjegyzem, hogy a köszönetnyilvánításban iszonyú sok ember van megnevezve, köztük Will Wheaton és Brian Cox is.