Lisa Nordquist: Ahová mész, megyek én is

Nagy ritkaság ez, de úgy néz ki, hogy ezt a könyvet én nem fogom befejezni. Könyvklubos választás, szóval erőlködtem is vele rendesen, de kudarcot vallottam. Egy svéd írónő regényéről van szó, ami kifejezetten jó pontokat kapott a molyon, és elég népszerű is. A borítója szerint 2022-ben az év sikerkönyve volt Svédországban. Eleve nem annyira fűlött a fogam hozzá, ijesztő volt a fülszöveg is számomra, hogy itt majd a szeretet, a kiszolgáltatottság, a lenyűgözően szép, ámde kegyetlen vadon és a női sorsok adják a szűkszavúságában is gyönyörű regény alapját. Aztán elkezdtem olvasni az értékeléseket a molyon és semmivel sem lettem lelkesebb. Éreztem, hogy itt aztán a gyomromba lesz taposva. Végül csak kénytelen voltam belefogni magába a regénybe is, és hát, ja. Belém lett taposva. Nem is nagyon szeretem az ilyen stílusú könyveket, amelyek homályosan (szerintem szépelgően) fogalmaznak meg dolgokat, utalgatnak régi eseményekre, amelyek a főhősökkel történtek meg, de nekünk majd csak később lesznek elmesélve, amikor már amúgy is kitaláljuk magunktól, és mindenki zakkant, terhelt és minden nyomorult. Nos, ez a regény pontosa ilyen. Utalgat, homályos, és tényleg minden, de minden rossz benne. A pillanatnyi öröm, vagy "boldogság" is rossz, mert az ember biztosan tudja, hogy pislant egyet és már el is múlt. A "nyomorpornó" helyes kifejezés erre a regényre.

Ameddig eljutottam addig amúgy haladós volt. Megismertem a két nőt, akiről a fülszöveg beszélt, meg Roart, aki az egyik nőnek a gyereke, a másiknak pedig az apósa volt. Az egyik nő, Unni (ő volt az anya) erős és normális volt, de az élet adta neki rendesen. A másik, Kara viszont "gyenge", depressziós, pánikbeteg, aki nem nagyon tudja venni az élet akadályait. Felváltva olvashatjuk a két történtet. Nekem először az Unnis szál tetszett jobban, mert Unni valahogy szimpatikusabb szereplő volt, meg a párja, Armod is. De aztán jött a sok rémség az éltébe, éhezés, halál, a rengeteg erőszak, olyan koncentrációban, hogy egyszerűen nem bírtam tovább. Kara részei eleve kevésbé tetszettek, az ő mentális problémái olyan képekkel lettek lefestve, amik nekem olyan nagyon sokat nem mondtak. Eszembe jutott Az üvegbura, Sylvia Plath-tól, ami annak idején azért is tetszett annyira, mert sikerült megmutatnia nekem is, hogy milyen is a depresszió. Itt ez valahogy nem jött át nekem annyira. Azt szűrtem le, hogy Kara egész életében félt. Legfőképpen attól, hogy bolondok házába csukják, hogy nem normális, hogy hibázik, hogy el fogja rontani a.... a nem is tudom mit. Az életet, talán. Az utalgatások mindarra, ami a házikóban történt, amiket Kara csinált, hogy mi mindenről hazudott az anyósának, hát kicsit inkább türelmetlenné tettek, mint kíváncsivá. Néhányat megpróbáltam kitalálni, de aztán feladtam. Amikor már anya volt, és a depressziója magasabb fokozatra kapcsolt, akkor már kifejezetten ijesztő volt, az addig szánnivaló fiatal nő. Unni sorsának alakulása készített annyira amúgy ki, hogy letettem a könyvet. Pedig én amúgy bírom a kemény dolgokat, de itt már tényleg eltúlzottnak éreztem. Tapicskoltunk a nyomorban, a fájdalomban, a kegyetlenségben. És Unni olyan tehetetlen volt, olyan passzív, hogy a gazdával értettem majdnem egyet - és ez itt most SPOILER lesz -, hogy haljon meg az a kis Húgi, mert nincs értelme élnie. És nem, nem halt meg! Lett még egy mentálisan teljesen kikészített valakicsoda ezen a világon, hogy szenvedjen egész életében! És összességében magamon is kiborultam, hogy egyáltalán hogy gondolhatom, hogy egy ártatlan kisgyereknek jobb lenne, ha meghalna?! Na, itt azt mondtam magamnak, hogy nincs erre szükségem. És ennyi. Aztán láttam, hogy a szemben ülő fickó a vonaton azt nézi, hogy nekem hogy torzul már el az arcom olvasás közben, s azt gondoltam, hogy ja, tényleg ideje becsukni ezt a könyvet.... Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy a klubban mit mondanak a regényről a többiek! Megpróbáltam amúgy kitudni valamit a szerzőről is, de sokra nem mentem. Svéd hölgy, aki elvileg politikus is, és író. 1977-ben született. De hogy írt-e még mást, vagy, hogy amúgy milyen az életpályája, az számomra nem derült ki.

Nos, megbeszéltük a klubban a regényt! Erősen a kisebbséghez tartoztam a véleményemmel. A legtöbben kifejezetten szerették a regényt. Erika ajánlotta, de Erzsi néni listáján is rajta volt a regény. Erika elmondta, hogy ő háromszor is elolvasta a könyvet, egyszer úgy, hogy először végig Unni részeit, majd végig Kara részeit. Így állítása szerint megértett még néhány szálat. Szerinte ez egy olyan regény, amelyről sokat és tartalmasan lehet beszélgetni, amiben nem is tévedett. Csak az időbeli ugrándozás, csak azt hagyta volna el az író! Anna elmondta, hogy hosszú idő óta ez volt az első regény, amit sikerült elolvasnia időre. Nagyon tetszett neki Nordquist regénye, sok erényét ki tudta emelni. Például a tájleírásokat, a szerelmi szálat, a szereplők közötti érzelmi kapcsolatok plaszikus leírását. Érezhetően őt mozgatta meg a csapatból a legjobban ez a könyv. Betti még nem fejezte be, de inkább velem értett egyet. Kara kiborította, főleg, amit a gyerekével tett. Mentális betegség ide vagy oda, szerinte erre nincs felmentés. Meg tudta volna fojtani egy kanál vízben. Margit kicsit "becsapva" érezte magát, mert benne valahogy az a képzet alakult ki, hogy ez majd valamiféle romantikus regény lesz, dehát ugye mi sem állhatott volna távolabb a valóságtól. Szóval ez meglepte őt, de összességében pozitívan értékelte az olvasmányt, amihez készített egy családfát is magának. Iza már nagyon régen olvasta a regényt, és most rájött, hogy benne csak Unni része maradt meg, abból is az a rész, amikor mint valami amerikai pionírok romantikus módon küzdöttek az elemekkel, de közben a meleg faházban szépen összebújtak a család tagjai. Szóval ő szerette a könyvet, abszolút jó emlékként maradt meg benne, de némileg hiányosan. Ildikónak tetszett a regény, habár az időbeli ugrálást annyira nem szerette. Őt a nagy fordulat a végén nem lepte meg, kábé kitalálta már addigra, mire a szerző megosztotta az olvasóval. Éva elmondott 3 pozitívumot, de aztán az ujjain számolva mutatta meg, hogy mennyi, de mennyi, de mennyi csapás érte ezeket a csóri szereplőket. Sorstragédia, ez a kifejezés is előkerült, amivel teljesen egyet tudok érteni. Erzsi néni szerint nagyon jó volt a regény. Felhívta a figyelmünket arra, hogy ez az első regénye Lisa Nordquistnek és már ennyire jól ír! Bedobta a gondolatot, hogy Kara lehet, hogy pszichopata volt, vagy valami ilyesmi. A beszélgetés során kiderült minden titok az én számomra is, megtudtam, hogy mi lett a vége, de továbbra sem érzem, hogy el szeretném olvasni ezt a regényt egészen a végéig. Elég volt belőle nekem ennyi.