Olvassunk együtt!

Hosszú ideig tartott, mire befejeztem Arthur Miller két kötetes memoárjának, a Kanyargó időben nek az első kötetét. Mivel nagyon terjedelmes a könyv, úgy gondoltam, hogy két részletben fogom én is bemutatni az élményeimet. Annak idején, amikor kivettem a könyvtárból, főleg Marilyn Monroe-val kötött házassága érdekelt volna. El nem tudtam képzelni, hogy ez a férfi hol, és hogyan tudta meghódítani a színésznőt?! Az első kötetben azonban még csak el sem jutunk Monroe-ig.  A könyv összességében szórakoztató volt, és ahogy már korábban is írtam, nagyon is ráillik a címe. Kanyarog ide-oda az időben. Mindig eszébe jut egy-egy odavágó sztori egy teljesen más időből, és el is meséli. Mesélni pedig tud, ezt nem lehet elvitatni Millertől. Ha nem is egy Svejk, de azért megy neki rendesen. Rengeteg apró sztorit mond el gyerekkorából, hogy hogyan változott meg minden az életükben a nagy gazdasági világválság idején, hogyan élte meg zsidóságát a nácizmus idején, amikor ők biztonságos távo...

Anyám balladát táncol Egyszer volt szép az anyám tánca, mikor kendőjét a gyepre hányta, a Korhány vizénél, Pusztapándon, s bokázó lába pásztortűznél, öles apám örömére szállt, mint illat a virágon. De gyönyörű lábán víg figurát eredő táncába ő se vitt, csak mutatta ringó mozdúlattal Fotó: www.hagyomanyokhaza.hu halálba járó őseit. Mert ugyanaz sírt fel a flótán, hogy meghaltak azok ima nélkül, nagy szakállal, akasztófán. S hajnaltájon, lengő szélben, hogy fény nyílott két nyárszemében, elébe raktak tíz szál gyertyát, hat másikat meg karikába. Közöttük anyám ott sugárzott, s kis csizmája lángot vert át. Az ősi ritmust pásztorok fütyölték... Kettő-kettő felállott szélrül, jelezve, hogy a csúfolt ős szép feje most halálba révül. S a holtak szemét, ahogy lezárták: ezt a sirató, örök búcsút a nyárfák alatt már öten járták. Akkor meg, mikor sírt nyitnak, közéjük lendül hatodiknak apám is, kinek lépteit úgy mérte az öt táncoló, mint ki utolsó fordulattal ...

Sue Townsend könyve a címével fogott meg. Nem olvastam az írónőtől semmit még eddig, bár terveztem, hogy Adrian Mole titkos naplójának legalább az első részét elolvasom. De eddig elmaradt. Szóval a könyv. Az első benyomásom teljesen pozitív volt, nagyokat kacagtam rajta. Azzal indul a könyv, hogy Eva, a főhős, becsukja az ajtót ikergyerekei és férje mögött, be is zárja és összepakol a házban. Miután ráönt egy lábos paradicsomlevest a saját maga kárpitozta fotelre, felmegy a hálóba, lefekszik az ágyra és nem is kel fel egy évig. Sok humor van a könyvben, bizarrnál bizarabb helyzetek adódnak. Kiderül egy-két szinte hétköznapi dolog Eváról. Például, hogy mennyire, de mennyire elege volt már a háziasszonyságból, hogy senki nem segített neki semmiben, mindenkit kiszolgált, de nem kapott érte se köszönetet, se hálát. Ezeknél a részeknél szerintem nincs asszony, aki ne sóhajtozna megértően, és ne gondolna arra, hogy most rögtön le kell feküdnie. Kiderült, hogy nem szereti a férjét, soha ne...

Szerelmi ciklus 1927-28-ból                          14. Szakítottunk. Te véresre csókoltad a számat és lihegve kértél, hogy maradjak. Nem maradok. Menj be szépen, én meg elindulok a mérföldkövek között a sárban. Mit nézel? A hófehér éjek után ugy-e könnyező, foltos olvadás szakadt. Hallod? A vézna fákban a nyarat siratják most korhadt, téli szentek. Ne sírj. A könnytől csunya lesz a szemed és nem bírom folytatni, ha könnyezel. Hallod-e? Szél szánkázik zúgva a dombokon és itt te előtted fodros a sár. Megértettél? Sár. Sár és Gyűlölet van az alján minden csillogó, nagy szerelemnek. Most menj. Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek és ezért most itthagylak az úton. Kedvesem. Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha találkozunk, talán újra kezdem. Menj már. Reichenberg, 1928. február 13.

Úgy gondoltam végre leírom egy listában, hogy mit szeretnék a közeljövőben elolvasni. Eddig próbáltam őket fejben tartani, vagy ide-oda lefirkantani, amikor pl leltárazás közben olyan könyvet találtam, amit tényleg, de tényleg el kell olvasnom. De ennek vége! Tudatos leszek, és listát írok. Pont. Mondjuk azt nem tudom, hogy mikor érek a végére. Főleg, ha találok egy újabb muszáj-könyvet. A szépirodalmi könyvek leltárát már befejeztem, talán erről az oldalról most nem fenyeget olyan nagy veszély. Szóval a lista. Nem fontossági sorrendben van, csak úgy, ahogy eszembe jutottak. Sue Townsend: A nő, aki egy évig ágyban maradt (elolvastam) Orhan Pamuk: Az ártatlanság múzeuma (elolvastam) Gárdos Péter: Hajnali láz (elolvastam) Dragomán György: A fehér király (elolvastam) Maya Rasker: Tartózkodási helye ismeretlen J.M.G. Le Clézio: Az éhség ünnepei (elolvastam) John Updike: Nyúlháj John Updike: Nyúlszív John Updike: Nyúlfark Maugham: Az ördög sarkantyúja Timur Vermes: Nézd ki van ...

Cormac McCarthy könyvét már több hete elolvastam, de még mindig érezhető a hatása bennem. Egy nagyon letisztult írásról van szó, minimalista párbeszédekkel. Maga a történet sem túlbonyolított. Alaphangon arról szól, hogy egy apa és fia szeretnének gyalog eljutni az óceánig a kontinens belsejéből. A történetbe már menet közben kapcsolódunk be, tehát már vándorolnak egy ideje. Később kiderül még egy-két adat: a Földet egy meg nem nevezett katasztrófa évekkel ezelőtt felperzselte. Nincs áram, elfogyott az üzemanyag, és az étel is szinte teljesen. Nagyon hideg van, nem lehet élelmet termelni, az emberek jórésze meghalt. A megmaradtak félnek egymástól, és azoktól a hordákba verődött emberektől, akik vadásznak rájuk. Mindenütt pusztulás és hamu. Rendkívül komor a helyzet és a történet sem vidám. Apa és fia élete pengeélen táncol, az apa (nincs amúgy nevesítve se ő, se a fiú) folyamatosan köhög, a fiú szánalmasan alultáplált. Van is egy pisztolyuk, két golyóval, maguknak. Ha már nem bírnák...

A címben szereplő furcsa szó Ferenc pápától származik. Július 31-én fejeződött be Krakkóban az ifjúsági világtalálkozó, melynek záró alkalmán Ferenc pápa mondott beszédet. A beszédet teljes terjedelmében el lehetett olvasni az eheti Új Ember újságban. Az egész beszéd nagyon tetszett, világos és érthető volt számomra, de most csak egy részét szeretném kiemelni (egyébként nem olyan nagyon hosszú, szerintem nagyjából 10-12 perc lehetett elmondva), ami az én gondolataimat leginkább megragadta és továbbgondolásra késztetett. A pápa beszélt Jézus tanítványairól, akik Jézus halála után bezárkóztak a házba, ott lapítottak félelmükben. De - mondja a pápa - ez a félelem ránk, a mi időnkre is jellemző. A félelem pedig magával hozza a bezárkózást és a bénultságot. Annak az érzését, hogy ebben a világban, az országunkban, a városunkban, közösségünkben nem lehet fejlődni, alkotni, élni.  Ez szerintem annyira találóan lefesti a mai magyar hangulatot is, az el-kell-innen-menni-itt-nem-lehet-é...