Olvassunk együtt!

Egyszer régen már olvastam a Mellettem elférsz című Grecsó regényt. (Sőt, ami azt illeti, ez volt az első olvasmányom a szerzőtől.) Most azért olvastam el újra, mert ez a regény volt az ehavi olvasmány a könyvklubban, nekem pedig már alaposan megfakultak az emlékeim a művel kapcsolatosan. 9 év azért csak 9 év... Azt kell mondjam, nagyon megérte, hogy újra elővettem a könyvet! Teljesen más szemmel olvastam most a regényt, mint 2016-ban, és más dolgok is érintettek meg belőle.  Pár héttel ezelőtt voltam Grecsó Krisztián, Apám üzent című új regényének a bemutatóján. A legfrissebb könyv valamelyeset tekinthető a Mellettem elférsz folytatásának. Egyértelműen önéletrajzi ihletésű mindkét regény. Ezt például az első olvasáskor, 2016-ban még nem tudtam a Mellettem elférszr ől. Azzal persze már akkor is tisztában voltam, hogy a szerző saját emlékekből rakta össze a regény helyszíneit, a telepet, a kendergyárat, Zugló kocsmáit, de hogy a szereplők mennyire az író életének részesei, azt nem...

Nehezen vettem rá magamat, hogy belekezdjek ebbe a könyvbe. Ennek több oka is volt. Egyrészt mert a borítója a legkevésbé sem csábított olvasásra, másrészt pedig a fülszöveg sem győzött meg arról, hogy nekem való könyvről lenne szó. Meglehetősen melodramatikusnak tűnt a sztori, ami azt illeti. Nagyon röviden az alaptörténet: Lenni 17 éves, halálos beteg tinédzser, aki egy hospice osztályon tölti utolsó idejét. Margot pedig egy 83 éves, szívbeteg hölgy, aki szintén ebben a kórházban van. Együtt 100 évesek, ha esetleg a cím még nem lett volna érthető. (Szellemes volt a címválasztás, szerintem) Ők ketten elhatározzák, hogy festenek 100 képet, minden évükről egyet. A sztori a képek háttértörténetéből bontakozik ki.  Az az igazság, hogy az első pár oldal még inkább elbizonytalanított abban, hogy belevágjak-e az olvasásba. Lenni egy kicsit sem tűnt valóságosnak. Papírszagú és őszintén szólva egy kicsit idegesítő is volt. Különösen nehezen viseltem az Arthur atyával folytatott beszélgetés...

Érdekes egy könyv volt ez! A leírás szerint Huxley ezúttal nem regényt írt, hanem egy tényirodalmi munkát a francia kisváros, Loudun boszorkányairól. Mindig is szerettem a dokumentarista irodalmat, bár a boszorkányok annyira nem izgattak fel. Tamás kollégám azonban meggyőzött róla, hogy nekem ezt a könyvet el kell olvasnom! És így is lett.  Az alaptörténet röviden: Valamikor az 1620-as években Loudunba új plébános kerül Urbain Grandier atya személyében. Az új pap vonzó férfi, remek szónok, intelligens ember, akit papi hivatása szemernyit sem akadályozott abban, hogy hivatalba kerülését követően igen hamar jó kapcsolatokat alakítson ki a város hölgyeivel. Nem is volt gond mindaddig, amíg meg nem tetszett neki az egyik legjobb barátjának, Trincant ügyész úrnak a leánya, Philippe. Nem csak, hogy megtetszett neki, de teherbe is ejtette, ám az apaságot (és a nemi kapcsolatot is) simán letagadta, magára hagyva a nőt szégyenével és zabigyerekével. Ezzel az epizóddal kezdődtek Urbain Grand...

Hű. Ha. Nem magamól került a kezembe ez a könyv, hanem a kollégám erőteljes ajánlása miatt fogtam bele. Neki nagyon tetszett, és kíváncsi volt rá, hogy én mit szólok hozzá. Amikor kissé már felvettem a könyv hangulatát, akkor rájöttem, hogy olvastam én már valami effélét, Charles Bukowskinál. Pia, nők, okoskodás, szánalmas figura és önéletrajzi ihletettségű történet.  Jerofejev életrajzát elolvasva tényleg sokat merített a saját életéből, ha nem az egészet. A főhős ő maga, Venyegyikt Jerofejev, akit éppen kirúgtak egy kábelfektető cégnél betöltött brigádvezetői állásából, mert arról vezetett statisztikát, hogy melyik munkás mennyit és mikor iszik. Saját magával az élen, természetesen. Mikor az egyik részeg kolléga véletlenül elküldte az önként vállalt hazafias felajánlásaikkal egyetemben a központba ezeket a grafikonokat, Jerofejev brigádvezetői karrierjének befellegzett. ( "Amikor észrevettem, hogy eltűntek (ti. a grafikonok) , leittam magam, és a fejemet fogtam bánatomban. Ott,...

Amikor megláttam a könyvtárban ezt a könyvet, rögvest felmarkoltam, pusztán a borítója miatt. Aztán láttam csak, hogy mi is ez. Egy krimi, amit Chris Hadfield űrhajós írt! Nagyon felvillanyozódtam a lehetőségtől, hogy olvashatok valamit ismét tőle, mert az Egy űrhajós tanácsai földlakóknak nagy kedvencem volt.  Pár nap alatt végeztem is a regénnyel és azt mondhatom, hogy elég szórakoztató volt. A krimi része nem volt valami furmányos, már a közepén tudtam, hogy ki is a "szotyi a motyóban". A szereplők sem voltak túl kidolgozottak, ami azt illeti. Chris Hadfield nem igazán jól oldotta meg ezt a krimit, dehát ő Chris Hadfield! Szóval megbocsátottam neki. Meg azért is, mert minden technikai leírás és űrutazási sztori igaz volt, és ezeket látható izgalommal osztotta meg az olvasókkal. Lehet, hogy a szerelmi szál suta és kidolgozatlan volt, de szinte meg lehetett tanulni holdjárót vezetni a könyv alapján, vagy esetleg kisrepülőgépet.  Tudom, hogy Chris mindent valóban tapasztalat...

Ismét egy űrhajós életrajz! Nagy kedvenceim közé tartoznak a hasonló könyvek, így nem volt kérdés, hogy Barbree könyvét is elolvasom. Nem is bántam meg, mert tetszett a mű. Nem mondom, hogy letehetetlenül izgalmas volt, de mindenképpen megérte elolvasni. Nem túl sokat tudtam Neil Armstrongról, ami azt illeti és a könyv alapján rá is jöttem, hogy miért. Mert nem volt egy extrovertált valakicsoda. Szeretett a háttérben maradni, nem vágyott a népszerűségre. Szerény ember volt, úgy tűnik. Mondjuk azt nagyon meg tudom érteni, hogy zavarta, amikor mindenhonnan csak ő folyt, miközben azért volt "néhány" másik ember is, aki nagyot alakított az űrhajózás történetében. Persze az is érthető, hogy amikor Neil Armstrong a Hold felszínére tette a lábát, akkor ő nem Neil Armstrong volt, hanem mi mindannyian, az emberiség. Egy szimbólum. És ma is az. Nyilván ezt ő is megértette, ezért sem szállt el magától teljesen.  Jay Barbree személyesen is ismerte Armstrongot, barátok voltak. Mindketten ...