Olvassunk együtt!

Már amikor a Spektrumon ment az ugyanilyen című sorozat, akkor is nagyon szerettem. Úgyhogy, amikor megláttam a rendelhető könyvek listáján, nem haboztam egy percig sem. Nagyon vaskos kötet, és apró betűkkel van szedve. Azt gondoltam először, hogy csak az engem jobban érdeklő részeket fogom elolvasni, mondjuk a hidegháborútól kezdve. Meg persze az elejét, a bevezetőt, hogy képbe kerüljek a szerzők céljaival. Na, ebből az lett, hogy teljesen benne ragadtam a könyvben, és elolvastam elejétől a végéig, mind a 518 oldalt. A bevezetőben megtudtam, hogy Stone és Kuznick szerették volna Amerika másik arcát megmutatni, az igazit, amit nem tanítanak az amerikaiaknak, amit nem mutatnak meg nyíltan a világnak sem. Ez egy sötét Amerika képe, ahol elég kiábrándító (habár szerintem cseppet sem meglepő) módon mindent a pénz, a profit, a lobbik és a hatalomvágy mozgat. Szó sincs a legtöbb esetben humanitárius megfontolásokról, vagy a demokrácia miatti aggodalomról, amikor Amerika beavatkozik it...

Egész véletlenül jutottam hozzá a könyvhöz, egy nem szándékolt könyvtári rendeléssel. Egyébként pedig egyszer már majdnem megvettem magamnak ezt a könyvet, de sokalltam érte a 4000 forintot. Most, hogy elolvastam, azt mondom, nem is baj, hogy nem adtam ki érte pénzt. Nagyon szép kiadású könyv, számtalan képpel, szóval igényes a külcsín. A belbecs azonban már nem olyan meggyőző. Az ötlet érdekfeszítő: a háremek titokzatos világának bemutatása. A szerzőnő célja a téma demisztifikálása volt, de nagyon kevés tényanyagot tudott felhajtani. Egyszóval, arra elég a könyv, hogy felkeltse az érdeklődést a háremek titkai iránt, de kielégíteni ezt az érdeklődést már nem igazán tudja. Mindenről mesél egy kicsit, de semmit nem veséz ki rendesen. Nyilván azért van ez, mert nincsenek ismeretei a háremekből, ami azért érthető, hiszen pont az volt a lényegük, hogy nem jöhetett ki onnan senki és semmilyen információ sem. Volt egy-két téma, amit jobban kifejtett, például a szultánák személye. Megtudt...

Könyvklubos választás volt, bár én már korábban olvastam. Rejtő Jenő munkássága mintegy 36 éves koromig ismeretlen volt előttem, amikor is esti meseként előkerült a Piszkos Fred, a kapitány itthon. Nagyszerű esték voltak, amíg olvastuk. Sokat kacagtam rajta, és a fiúk is nagyon élvezték. Utána rögtön A tizennégykarátos autó t vettük elő, majd Az elveszett cirkáló t, és A megkerült cirkáló t. Őszintén megszerettem Rejtő humorát, s csak sajnálni tudtam a nélküle töltött hosszú éveket.  Az elveszett cirkáló tipikus Rejtő-könyv, amelyben ötvöződik a kaland, a humor és a romantika. Szerintem nagyszerű hollywoodi akció-vígjátékot lehetne belőle forgatni. A szereplők vagányak, lazák, viccesek, bátrak, leleményesek és alapvetően jó emberek. Persze ott van még Piszkos Fred is, aki mondjuk lazának laza, de nem túl kedves és hát piszkos is. Ő lehetne a kiégett zsaru a filmben, amolyan kivénhedt Clint Eastwood, aki azért elő tudja ásni magából a hajdan-volt fényt, ha van rá valami jó ...

Réges-régen terveztem már, hogy elolvasom ezt a memoárt, de olyan vaskosnak láttam a könyvet, hogy nem volt bátorságom belevágni. Pedig! Jó, tényleg hosszú, ez igaz. Cserébe viszont szórakoztató, kalandos és érdekes. Faludy, aki  Leimdörfer György Bernát József néven született Budapesten, a 30-as évek legvégén emigrál Franciaországba. Itt kezdődik a számtalan kalandja. Már házas ember, amikor elhagyta hazáját, s nagyon remélte, hogy felesége, Vali már nem tud utána menni, mert lezárják a határokat. Nincs szerencséje, az asszony egy "szép" napon bekopogtat Gyurka párizsi lakásának rozzant ajtaján, halálra ijesztve férjét. Dehát mint volt mit tenni, kénytelen kelletlen befogadta nejét. Hitler hamarosan Párizsig menetelt, Faludy, Vali, Havas Bandi (Endre) és Lorsy Ernő, az addigra összeverődött baráti társaság, menekülőre fogta egy francia táncosnő és a kerítőnője társaságában, aki állhatatosan a meztelen szépség anyjának állította magát. Eljutottak Casablancába, ahol is eg...

Könyvklubos választás ez a könyv is, amit sajnos most először nem tudtam elolvasni időre... Szégyelltem is magamat rendesen, dehát muszáj volt tanulnom. Viszont megígértem, hogy mindenképpen el fogom olvasni, s íme, meg is tettem!  Táncos Csuda Mózsi kalandjai, életszemlélete és legfőképpen a beszéde nagyon, de nagyon tetszett! Kacagtam is, sírtam is, bólogattam is sokat olvasás közben. Említettem annak idején talán, hogy Sütő Andrástól az Anyám könnyű álmot ígért azért nem tudtam elolvasni, mert bosszantóan mesterkéltnek tűnt a székely szövege. Hát, Wass Albertnél ez nem így van! A székelyek búslakodnak, nem szomorkodnak; ügyelnek s nem vigyáznak valamire; eligazítják, s nem beszólnak az illetőnek; azt mondják ejszen, s nem hogy bizony. S még számtalan hasonló szavajárásuk van, amik az én fülemnek szépen hallanak. Mindvégig tudtam élvezni az ízes beszédet, nem untam rá, nem vált terhessé. Azon túl pedig ott van az egésznek a mondanivalója! A székely, aki két tűz közé kerü...

Valamikor régen, még gimis koromban olvastam ezt a regényt. Annyi maradt meg bennem, hogy nagyon tetszett és hogy elég komor hangulata volt. Most a könyvklubbal olvastam újra, mert ezt választottuk a februári találkozónk témájaként. Nagyon megérte, azt kell, hogy mondjam! Elképesztő, hogy mennyire aktuális ma is, és semmivel sem tűnik kevésbé félelmetesnek, vagy nevetségesebbnek, mint a megjelenése idején.  Nagyon röviden a tartalom: A főhős Winston Smith, a helyszín Óceánia szuperállama, az idő nagyjából 1984. A világon már csak 3 ország maradt, Óceánia, Keletázsia és Eurázsia. Óceániában (a hajdani Brit Birodalom és az USA alkotják, nagyjából) a Párt kezében van a hatalom. Winston a külső Párt tagja, s mint ilyen nagyon szoros ellenőrzés alatt áll. Az ún. prolik alkotják a társadalom legnagyobb részét, de ők nagyjából senkit nem érdekelnek, úgy tekintenek rájuk, mint az állatokra, nem is tartják képesnek őket semmire, ezért különösebben nem is ellenőrzik őket. De a Párt tagj...

Hejj, hát, hogy is kell ezt mondani? Nem jött át. Elolvastam, de nem ment könnyen. Biztos benne van az is, hogy annyira menő volt annak idején ez a könyv, ezért sokkal többet vártam tőle. Azt hittem ennél provokatívabb lesz, de igazából elég vacak volt. Sok minden nem tetszett benne, főleg a logikai bakugrások és csúsztatások. A rendőrök Louvre-ban nem nézték meg a biztonsági kamera felvételeit, az még hagyján. Bár nem nagyon értettem meg a dolgot, hiszen külön ki is hangsúlyozta Brown, hogy a rendőrnyomozó mennyire megszállottja a technikának, s mégsem az az első, hogy ráfekszenek a kamerák felvételeire, hogy megtudják, ki jött be a meggyilkolt kurátorral együtt az épületbe. (Bár megértettem, hogy bent a múzeumban nincsenek működő kamerák, de lehetetlenség, hogy a bejáratoknál sincsenek. Ez nonszensz.) Na, mindegy, lépjünk ezen túl. Az már sokkal jobban zavart, hogy midőn Brown helyre kiselőadást tartott nekünk, olvasóknak a katolikus Inkvizíció rémtetteiről a nők vonatkozásában,...