Olvassunk együtt!

Czank Lívia könyve klasszikus módon megvett engem. Egyrészt a borítója rögtön felkeltette az érdeklődésemet, a földön ülő balerinával az elején, másrészt pedig az alcím is megragadott: A balett titkos világa. Mindig is vonzott a balerinák szépséges mozgása, bámulatos hajlékonysága, kitartása és hihetetlen munkabírása. Ugyan balettet nem szoktam nézni, de például a komoly zenét nagyon szeretem. Egyszóval, amikor a Könyvfesztiválon megláttam az egyik pulton a könyvet, nem haboztam egy percet sem, megvettem. Nem is csalódtam, habár nem voltam maradéktalanul elégedett sem. A könyv egy riport-kötet, amelynek célja az volt, hogy eloszlassa a sok téveszmét, ami a balett világát körbe veszi. Vagyis, hogy kegyetlen világ, ahol testileg fenyítik a táncosokat, hogy a művészek labilisak és hisztérikusak, a férfi táncosok pedig egytől-egyig homoszexuálisok. A szerzőnő újságíró, és a könyv megírásához egy teljes szezonon át gyűjtötte az információkat az Operában. Mégpedig úgy, hogy folyamatosan...

Nos, be kell látnom, hogy van, ami nem megy. Szegény Fekete könyv nem először vérzik el nálam, de a mostani próbálkozásom alkalmával legalább eljutottam a 163. oldalig. Úgy gondolom hát, hogy ilyen módon jogosan formálhatok véleményt arról, hogy mi is a bajom ezzel a könyvvel.  Az még hagyján, hogy nincs benne sok izgalom, habár, mivel valamilyen krimi szál is lenne benne (A főhős(nek tűnő) fickó felesége lelépett és őt szeretné megtalálni a férj.), lehet, hogy nem is olyan hagyján ez az unalmasság. Engem azonban egy fikarsznyit sem tudott feldúlni, hogy a nő, Rüya lelépett. Mivel senkiről nem tudtunk meg semmi izgalmasat, senkihez nem is tudtam közel kerülni. Galip se nagyon nyöszörgött a felesége után, holott azért az kiderült, hogy egész életében csak Rüya után vágyakozott, miközben a nő csak második férjéül választotta őt. Aztán ott van a csapongó stílus. Hol az elhagyott férj, Galip nyomán járunk, hol pedig a sógora, Celal tárcáit olvassuk. Már a 163. oldalig is kisült,...

Nagyon ritkán lehet olvasni jó keresztény regényeket. Persze van egy-két klasszikus darab, mint például a Quo Vadis Sienkiewicz-től, vagy az És lámpást adott kezembe az Úr Aldrichtól, de sok olyanba futottam bele, amit nem is tudtam elolvasni.  Rivers könyve modern(ebb) darab, és szerintem jó. Nem egy aztamindenit, de azért jó. Romantikába ágyazott keresztény mondanivalója van, s lehet belőle tanulni. Például a párkapcsolatokról, vagy arról, hogy hogyan lássuk meg a saját viselkedésünkben a rosszat. Mert sokszor azt gondoljuk, hogy csak a másik hibázik, mi minden bizonnyal tökéletesek vagyunk. Pont ma olvastam egy idézetet Loyolai Szent Ignáctól: "Óvakodj attól, hogy bárki cselekedetét elítéld. Vedd figyelembe felebarátod szándékát, amely gyakran őszinte és ártatlan, habár cselekedete külsőre gyakran rossznak tűnik." A regény két idősíkon mozog. A fősodor a jelenben játszódik, egy házasság válságáról szól. Sierra és Alex kapcsolata idillinek látszik, majd fokozatosan...

A szerzőtől olvasott első könyvem,  A határtól délre, a naptól nyugatra  teljesen elbűvölt. Ehhez képest ez a regény kicsit kevésbé tetszett, de még erre is simán maximális pontot adnék, ha pontozni kellene. Ennek a könyvnek is egy férfi a főhőse, a címbeli Tazaki Cukuru, s az ő felnőtté válását (vagy valami olyasmit) követhetjük nyomon a könyvben. Cukuru azért színtelen, mert a nevében nincs semmilyen szín neve. Nem úgy, mint a régi barátainak, akiknek a nevében színek vannak: Vörös, Kék, Fehér és Fekete. Végeredményben Cukuru színtelensége nem csak szó szerint érthető, de a főhős szerint átvitt értelemben is színtelen ő. Semmi jellegzetesség nincs benne, unalmas, üres edény. Így látja Cukuru saját magát. Ha egész őszinte akarok lenni, a főszereplő szenvedése lehetett volna elviselhetetlen nyafogás is, de Murakami érdeme, hogy nem így van. Képes voltam szimpatizálni Cukuruval és együtt is éreztem vele. Nagyon tetszett, hogy egy férfi szemszögéből láthatok lelki folyamato...

Már amikor a Spektrumon ment az ugyanilyen című sorozat, akkor is nagyon szerettem. Úgyhogy, amikor megláttam a rendelhető könyvek listáján, nem haboztam egy percig sem. Nagyon vaskos kötet, és apró betűkkel van szedve. Azt gondoltam először, hogy csak az engem jobban érdeklő részeket fogom elolvasni, mondjuk a hidegháborútól kezdve. Meg persze az elejét, a bevezetőt, hogy képbe kerüljek a szerzők céljaival. Na, ebből az lett, hogy teljesen benne ragadtam a könyvben, és elolvastam elejétől a végéig, mind a 518 oldalt. A bevezetőben megtudtam, hogy Stone és Kuznick szerették volna Amerika másik arcát megmutatni, az igazit, amit nem tanítanak az amerikaiaknak, amit nem mutatnak meg nyíltan a világnak sem. Ez egy sötét Amerika képe, ahol elég kiábrándító (habár szerintem cseppet sem meglepő) módon mindent a pénz, a profit, a lobbik és a hatalomvágy mozgat. Szó sincs a legtöbb esetben humanitárius megfontolásokról, vagy a demokrácia miatti aggodalomról, amikor Amerika beavatkozik it...

Egész véletlenül jutottam hozzá a könyvhöz, egy nem szándékolt könyvtári rendeléssel. Egyébként pedig egyszer már majdnem megvettem magamnak ezt a könyvet, de sokalltam érte a 4000 forintot. Most, hogy elolvastam, azt mondom, nem is baj, hogy nem adtam ki érte pénzt. Nagyon szép kiadású könyv, számtalan képpel, szóval igényes a külcsín. A belbecs azonban már nem olyan meggyőző. Az ötlet érdekfeszítő: a háremek titokzatos világának bemutatása. A szerzőnő célja a téma demisztifikálása volt, de nagyon kevés tényanyagot tudott felhajtani. Egyszóval, arra elég a könyv, hogy felkeltse az érdeklődést a háremek titkai iránt, de kielégíteni ezt az érdeklődést már nem igazán tudja. Mindenről mesél egy kicsit, de semmit nem veséz ki rendesen. Nyilván azért van ez, mert nincsenek ismeretei a háremekből, ami azért érthető, hiszen pont az volt a lényegük, hogy nem jöhetett ki onnan senki és semmilyen információ sem. Volt egy-két téma, amit jobban kifejtett, például a szultánák személye. Megtudt...

Könyvklubos választás volt, bár én már korábban olvastam. Rejtő Jenő munkássága mintegy 36 éves koromig ismeretlen volt előttem, amikor is esti meseként előkerült a Piszkos Fred, a kapitány itthon. Nagyszerű esték voltak, amíg olvastuk. Sokat kacagtam rajta, és a fiúk is nagyon élvezték. Utána rögtön A tizennégykarátos autó t vettük elő, majd Az elveszett cirkáló t, és A megkerült cirkáló t. Őszintén megszerettem Rejtő humorát, s csak sajnálni tudtam a nélküle töltött hosszú éveket.  Az elveszett cirkáló tipikus Rejtő-könyv, amelyben ötvöződik a kaland, a humor és a romantika. Szerintem nagyszerű hollywoodi akció-vígjátékot lehetne belőle forgatni. A szereplők vagányak, lazák, viccesek, bátrak, leleményesek és alapvetően jó emberek. Persze ott van még Piszkos Fred is, aki mondjuk lazának laza, de nem túl kedves és hát piszkos is. Ő lehetne a kiégett zsaru a filmben, amolyan kivénhedt Clint Eastwood, aki azért elő tudja ásni magából a hajdan-volt fényt, ha van rá valami jó ...