Olvassunk együtt!

Hű, azt a mindenit! Rendkívüli módon megosztó könyvről van szó, ami bennem is "némi" meghasonlást okozott. Az is csoda, hogy nem vágtam földhöz, nem gyújtottam fel, vagy dobtam a kukába. Persze nem is tehettem volna, könyvtári vagyonról beszélünk. Tiszta szerencse, hogy nem adtam ki érte pénzt. Hát. Ezt a könyvet - ami egy önéletírás amúgy -  egy kamasz fiú írta, akkor is, ha a szerző 22 éves volt, amikor elkövette. Nem tudom, hogy ez mentség lehet-e a számára, mert mást még nem olvastam tőle, de bízom benne, hogy a későbbi munkái már kevésbé irritálóak, hadd ne mondjam, polgárpukkasztóak, mint ez. A könyv feléig legalább 35 különböző alkalommal gondoltam azt, hogy egy jó pofon, az kellene Marcinak, aki utált és megvetett szinte mindenkit. Kit azért, mert kövér volt, kit azért, mert pedagógusként nem tudta belőle előédesgetni a kedves fiút, kit pedig azért, mert egyszerűen átlagos volt. Mélyen le vagyunk Marci által sajnálva, mert vannak céljaink, mert bejárunk a suliba,...

Igen, ez egy mesekönyv. Néha ilyet is szoktam olvasni, bár be kell vallanom, hogy manapság már nagyon ritkán. Inkább ifjúsági regényeket, pöttyöset, csíkosat, de azokat is elvétve.  Bosnyák Viktória könyvét nem véletlenül választottam. Miután megkaptam a Tündérkönyvtáros elismerést, ami nagyon, nagyon  jól esett, úgy éreztem kötelességem elolvasni. Merthogy a tündérkönyvtárosság  Bosnyák Viktória fejéből pattant ki, ő alapította ezt a díjat, s alapjai ebben a mesében vannak. Egyszóval: elolvastam.  A mesében Jóhegyi Laci a főhős, egy meglehetősen sápadt, sovány fiú, aki nem mellesleg hatalmas könyvmoly. Azért sápadt, mert egész nyáron bent kuksol a szobában, és olvas. De nem ám akárhogyan! Elmélyülten, úgy, hogy se nem lát, se nem hall. Szívből olvas, na. Van még egy ikerpár is, Sári és Dóri; egy padtárs, Sanya; a teljesen izomagyú Ignác és természetesen a könyvtáros, Morcz Aranka. Na, ő az, aki igazából tündér.  Kedves mese, habár nem nagyon tetszett a...

Mit is mondjak? Könyvklubos választás volt ez a könyv, úgyhogy igyekeztem figyelmesen olvasni, de... Jegyzeteltem is közben, ezért azt hiszem, elég felkészült vagyok. Mégis, az élmény után csak annyit mondhatok: csoda, hogy a végére értem. Előre is elnézést mindenkitől, de ma nagyon vitriolos leszek. Őszintén el vagyok csodálkozva, hogy ilyen könyveket adnak ki drága pénzen.  Benedek Szabolcs nagyon sok mindent akart ezzel a regénnyel. Korrajzot, hangulatot, történelemórát, thillert, ódát egy városhoz, meg valamit akart a szereplőkkel is, de azt nem nagyon értettem meg. A korrajz és a történelem még hagyján, azokat értettem, habár rendkívül irritáló módon adta az általa megszerzett tudást Fiume történelméről a hősei szájába. Úgy hangzott, mintha egy-egy szereplő felmondta volna a tananyagot. Az író begyűjtött sok-sok információt, az látszik, de nem vagyunk mindre kíváncsiak, szerintem. Amikor az egyik szereplő bejut egy ünnepelt dívához, Medgyessy Szidóniához, annak szobájában...

Czank Lívia könyve klasszikus módon megvett engem. Egyrészt a borítója rögtön felkeltette az érdeklődésemet, a földön ülő balerinával az elején, másrészt pedig az alcím is megragadott: A balett titkos világa. Mindig is vonzott a balerinák szépséges mozgása, bámulatos hajlékonysága, kitartása és hihetetlen munkabírása. Ugyan balettet nem szoktam nézni, de például a komoly zenét nagyon szeretem. Egyszóval, amikor a Könyvfesztiválon megláttam az egyik pulton a könyvet, nem haboztam egy percet sem, megvettem. Nem is csalódtam, habár nem voltam maradéktalanul elégedett sem. A könyv egy riport-kötet, amelynek célja az volt, hogy eloszlassa a sok téveszmét, ami a balett világát körbe veszi. Vagyis, hogy kegyetlen világ, ahol testileg fenyítik a táncosokat, hogy a művészek labilisak és hisztérikusak, a férfi táncosok pedig egytől-egyig homoszexuálisok. A szerzőnő újságíró, és a könyv megírásához egy teljes szezonon át gyűjtötte az információkat az Operában. Mégpedig úgy, hogy folyamatosan...

Nos, be kell látnom, hogy van, ami nem megy. Szegény Fekete könyv nem először vérzik el nálam, de a mostani próbálkozásom alkalmával legalább eljutottam a 163. oldalig. Úgy gondolom hát, hogy ilyen módon jogosan formálhatok véleményt arról, hogy mi is a bajom ezzel a könyvvel.  Az még hagyján, hogy nincs benne sok izgalom, habár, mivel valamilyen krimi szál is lenne benne (A főhős(nek tűnő) fickó felesége lelépett és őt szeretné megtalálni a férj.), lehet, hogy nem is olyan hagyján ez az unalmasság. Engem azonban egy fikarsznyit sem tudott feldúlni, hogy a nő, Rüya lelépett. Mivel senkiről nem tudtunk meg semmi izgalmasat, senkihez nem is tudtam közel kerülni. Galip se nagyon nyöszörgött a felesége után, holott azért az kiderült, hogy egész életében csak Rüya után vágyakozott, miközben a nő csak második férjéül választotta őt. Aztán ott van a csapongó stílus. Hol az elhagyott férj, Galip nyomán járunk, hol pedig a sógora, Celal tárcáit olvassuk. Már a 163. oldalig is kisült,...

Nagyon ritkán lehet olvasni jó keresztény regényeket. Persze van egy-két klasszikus darab, mint például a Quo Vadis Sienkiewicz-től, vagy az És lámpást adott kezembe az Úr Aldrichtól, de sok olyanba futottam bele, amit nem is tudtam elolvasni.  Rivers könyve modern(ebb) darab, és szerintem jó. Nem egy aztamindenit, de azért jó. Romantikába ágyazott keresztény mondanivalója van, s lehet belőle tanulni. Például a párkapcsolatokról, vagy arról, hogy hogyan lássuk meg a saját viselkedésünkben a rosszat. Mert sokszor azt gondoljuk, hogy csak a másik hibázik, mi minden bizonnyal tökéletesek vagyunk. Pont ma olvastam egy idézetet Loyolai Szent Ignáctól: "Óvakodj attól, hogy bárki cselekedetét elítéld. Vedd figyelembe felebarátod szándékát, amely gyakran őszinte és ártatlan, habár cselekedete külsőre gyakran rossznak tűnik." A regény két idősíkon mozog. A fősodor a jelenben játszódik, egy házasság válságáról szól. Sierra és Alex kapcsolata idillinek látszik, majd fokozatosan...

A szerzőtől olvasott első könyvem,  A határtól délre, a naptól nyugatra  teljesen elbűvölt. Ehhez képest ez a regény kicsit kevésbé tetszett, de még erre is simán maximális pontot adnék, ha pontozni kellene. Ennek a könyvnek is egy férfi a főhőse, a címbeli Tazaki Cukuru, s az ő felnőtté válását (vagy valami olyasmit) követhetjük nyomon a könyvben. Cukuru azért színtelen, mert a nevében nincs semmilyen szín neve. Nem úgy, mint a régi barátainak, akiknek a nevében színek vannak: Vörös, Kék, Fehér és Fekete. Végeredményben Cukuru színtelensége nem csak szó szerint érthető, de a főhős szerint átvitt értelemben is színtelen ő. Semmi jellegzetesség nincs benne, unalmas, üres edény. Így látja Cukuru saját magát. Ha egész őszinte akarok lenni, a főszereplő szenvedése lehetett volna elviselhetetlen nyafogás is, de Murakami érdeme, hogy nem így van. Képes voltam szimpatizálni Cukuruval és együtt is éreztem vele. Nagyon tetszett, hogy egy férfi szemszögéből láthatok lelki folyamato...