Olvassunk együtt!

Ez egy nagyon aranyos napló! A szerző, Hendrik egy idős úr, aki Hollandia számos öregotthonának egyikében éli mindennapjait. Természetesen csupa vénember között, akikről életkora jogán tulajdonképpen büntetlenül mondhatja el kíméletlen véleményét, mint afféle agg Adrian Mole. A napló Henk egy évéről szól, aki azt tűzte ki maga elé, hogy megkísérli megélni a következő tavaszt is, és ez sikerült is neki (Azért nem mindenki volt ilyen szerencsés az otthonban!), anélkül, hogy állapota számottevően romlott volna, vagy kitört volna rajta az Alzheimer-kór, amitől nemcsak ő, de az összes többi lakó is a leginkább retteg. A bejegyzésekből megtudhatjuk, hogy az öregek koszlott ruhákban járnak, fogukhoz verik a garast, büdösek, elbutultak, nyavalyognak, leeszik a ruhájukat, kerülik a fog(sor)mosást, folyamatosan a betegségeikről beszélnek és rémesen begyepesedettek. Az öregotthonban élni meglehetősen fárasztó dolog, rengeteg ostoba szabályt kell betartani, kezdve azon, hogy semmit sem lehet f...

Miller drámái közül eddig még csak Az ügynök halálát olvastam, ami nagyon tetszett. Hát, A salemi boszorkányok már annyira nem jött át. Illetve hát, Miller ezt is jól megírta, csak a történet volt olyan mértékben felzaklató, hogy utáltam olvasni minden sorát.  A dráma egy megtörtént eseménysorozatot dolgoz fel, az 1692-93 között lezajlott salemi boszorkánypereket. Úgy gondolom, hogy a persorozat eleve elég drámai volt, erre tett még rá egy-két lapáttal Miller, de egyébként a periratok alapján szinte teljesen hűen ismertette az eseményeket, és a szereplőket. A témaválasztásban nyilván befolyásolta a hidegháború, a McCarthy szenátor  nevéhez fűződő Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság eljárásai (amely magát Millert is érintette), a megosztott világ. Különösebben nem is kell nagy beleérző képesség, vagy a szerző életrajzának ismerete, hogy valaki ezt meglássa, mert bele is írta a dráma szövegébe, amikor vázlatosan bemutatta egy-egy szereplőjének jellemét. Mondjuk...

Backman hihetetlen népszerűségnek örvendő szerzővé nőtte ki magát. Szinte soha nincs bent a könyvtárban se semmi tőle, pedig 7 írása van meg. Ezt a kicsi könyvet viszont egyik hétvégén "levámoltam", vagyis nem tettem fel a polcra, hanem rögtön a táskámba rejtettem, amikor Betti visszahozta. Rövid írás, kb 2 óra alatt el lehet olvasni. Ráadásul aranyos és vicces is. Olyan "backmanos". Rövid kis szösszenetek vannak benne az apaság szépségiről, keserédes szituációiról, bosszúságairól, amelyek nyilván megmutatnak ezt-azt Backman életfelfogásáról, értékrendjéről és személyes szférájáról is. Valamint természetesen sok-sok bólogatásra késztetik a legtöbb szülőt, akik még benne vannak a hasoló helyzetekben a saját gyerekeikkel, vagy emlékeznek még ezekre a szitukra. Úgyhogy nagyokat derültem én is olvasás közben. Jó volt elgondolkodni azon, hogy mi az, amit én szeretnék feltétlenül átadni a saját fiaimnak? És, hogy milyen formában tudnám ez megtenni? (Mert nyilvánvalóan...

3. elolvasott regényem ez Pamuktól, és ez is nagyon tetszett! Határozottan megvolt az a hangulata, amit megszerettem az Ártatlanság múzeumában. Kicsit lassú, kicsit régies, apró részleteken elidőző, "törökös" az elbeszélés, ami engem elbűvöl. Nem tudtam gyorsan olvasni a regényt, de nem is olvastam közben más könyvet. A történetet Cem meséli, és az első részben eléggé átlagos kamasz-történetet olvashatunk. Aztán egyszercsak szinte a semmiből beüt a ménykő. Őszintén megdöbbentem a fordulaton, ahogy a folytatáson is, ami egyáltalán nem olyan lett, mint ahogyan egy "nyugati" regényben várható lett volna. Szépen el is aludt megint az éberségem, hogy aztán a végére megint agyoncsapjon Pamuk egy fordulattal. Remek volt a dramaturgia, húzott magával, elgondolkodtatott, élveztem. Tipródam sokáig, hogy vajon az Oidipusz- vagy Rusztem-Szuhráb vonal fog előtérbe kerülni, mert mindkettőre nagy volt az esély, de Pamuk ügyesen a legvégéig nyitva hagyta a kérdést. Így aztán izg...

A könyv címe nem nagyon fogott meg, a fülszöveg viszont megtetszett. Én a magam részéről nem hallottam a könyv előtt Sándor Erzsi nevét, ezért egy kicsit persze utána is néztem, hogy kicsoda-micsoda is ő. Rádiós riporter, újságíró, színésznő, zsidó, Nők Lapja. Ezek voltak az első jelzők róla a neten, és ennyivel vágtam bele a kötetbe is. Az elején tetszett a könyv, jókat nevetgéltem rajta, szórakoztatott, gyorsan haladtam vele. Később viszont kezdett nagyon sok lenni. Nekem sajnos se a szerző, se pedig az anyukája nem volt szimpatikus. Zavart a sok magyarázgatás, hogy mit miért tett az anyukája (Például, hogy akarattal hízott meg, de mégsem tudatosan.), mennyire szerette botránkoztatni a jónépet, és ennek mi volt az oka. A vége pedig, ahol már Sándor Erzsi volt a főszereplő, valóban erőt próbáló feladatnak bizonyult a számomra. De megoldottam, jobban mondva, elolvastam! Kétségkívül voltak erényei a könyvnek, voltak benne jó sztorik, lehetett rajta kacagni, esetleg könnyezni (bá...

Nagyon megtetszett a könyv fülszövege, ami egy "izgalmas, több szálon futó és sodró lendületű" történetet ígért, a 18. századi Isztambulból. Szerelem, halál, nyomozás, misztérium. Ráadásul a szerző irodalomprofesszor, úgyhogy eléggé érdekelt a könyv. Aztán a főnökasszonyom azzal hozta vissza, hogy elolvasta ugyan, de nem tetszett neki. Itt egy kicsit elbátortalanodtam, de azért csak belekezdtem. A történet eleje nagyon lassan indult be, kezdtem is aggódni, hogy nekem sem fog tetszeni, de azért hamarosan megnyugodtam. Tényleg érdekes és izgalmas is volt a történet, habár egészen a közepéig kellett eljutnom az olvasással, hogy a fülszövegben ígért sodró lendület is előkerüljön. Aztán hamarosan ismét eltűnt a sodrás és újra meglassult a sztori, hogy a legvégére tényleg felpörögjön. A regény hangulata szerintem nagyon jó, tényleg "törökös", vagyis hát olyan, amilyennek én a török hangulatot elképzelem. Számomra egy kicsit "pamukos" is volt, s néha érezhet...

Hm. Először azt hittem, hogy egy jótanácsokkal megspékelt életmód-tanácsadó könyvről lesz szó. De Honoré könyve nem ilyen. Sokkal inkább egy afféle hosszú bevezető a Slow-mozgalom megismertetésében, vagy talán egy monstre magazin-cikk. Személyes felütéssel kezdi a könyvet, egy olyan példát hozva, ami engem rögtön megérintett, mert magam is borzadállyal vegyes ámulattal csodálkoztam rá annak idején egy könyvesboltban a Három perces esti mesék című könyvre. Igaz, Honoré 10 perces esti mesés könyvet talált, de úgy látszik az eltelt 14 évben, amióta a könyvet megírta, csak tovább gyorsult a világ. Egyszóval személyesnek éreztem a könyvet, ami jó, azt hiszem. Ezután történelmi áttekintést tett az idő mérésével kapcsolatosan, amit azzal kezdett, hogy rávilágított: életünket az óra határozza meg. Az óra mondja meg, hogy mikor kelünk és fekszünk le, mikor eszünk, mikor szórakozunk, nem pedig a szükségleteink. Majd ha az óra engedi, eszünk és alszunk. Ebbe belegondolva kicsit elkeseredem, m...