Olvassunk együtt!

A séta után azt mondtam: teljesen biztosan nem fogok soha semmi mást olvasni Bartis Attilától. Tévedtem. Elolvastam A nyugalmat. Aminek egyébként tökéletesen megtévesztő a címe. Tulajdonképpen egyáltalán nem illik a regényhez és bárhogyan tépem az agyamat, nem jövök rá, hogy miért ezt adta neki a szerző. 2 nap alatt végeztem a könyvvel, pedig szörnyű dolgok voltak benne. Ezt a művet semelyik ismerősömnek, se olvasónak a könyvtárban nem merném jó szívvel ajánlani. Egyszerűen azért, mert rettenetes mélységeket mutat meg benne Bartis Attila az emberekből. Ez az a könyv, ami nem hogy nem emeli fel a lelket, de egyenesen beledöngöli a sárba. A főszereplő Weér Andor és anyja Weér Rebeka. (Beszédes nevek, szerintem.) A fülszöveg itt elmondja a lényegi alaphelyzetet: anyuka visszavonult színésznő, aki 15 éve ki sem tette a lábát a lakásából, Andor, a fia író és vele él. Szerintem már ez is elég kattant dolog, nyilvánvalóan nem normális élethelyzet, de Bartis Attila olyanokat tud csavarint...

Rajongok a történelemért, főleg a huszadik század történelméért. Sokat olvastam diktátorokról is, és hát, Kádár János is az volt. Puha, de diktátor. Ezt a könyvet a Nagykörúton csíptem meg évekkel ezelőtt, egy kipakolós dobozban figyelt, és talán 500 forintot kértek érte. Nem volt kérdés, hogy megveszem, és szinte azonnal el is olvastam. Mostanában elég zúzós heteim vannak, ezért szívesen fogtam kezembe ezt a kötetet újra, mert ilyen időkben nehezebben állok neki teljesen ismeretlen műveket olvasni. Kornis Mihály könyvében megkísérelte az átlag emberek számára is elérhetővé tenni Kádár János utolsó, széteső, érthetetlennek tűnő beszédét, amit 1989 április 12-én az MSZMP KB ülésén mondott el, mindenki számára váratlanul. A könyvöz tartozik egy CD is, a beszéd hanganyagával (Ami egyébként a legnagyobb videómegosztón is meghallgatható.), de őszintén szólva én képtelen voltam végighallgatni. Szinte teljesen érthetetlen, hogy mit miért mondott Kádár, gyakran hiányoznak kulcsszavak, ráad...

Amikor annak idején a Növényevőt olvastam a dél-koreai szerzőnőtől azt írtam, hogy felkavaró volt. Nos, most, hogy elolvastam a másik könyvét is, kénytelen vagyok felül vizsgálni az akkori véleményemet. A Nemes teremtményekhez képest a Növényevő könnyed volt. Ez a könyv mélyen belém égett, elborzasztott, megríkatott, kiborított. Ugyanakkor el is varázsolt. A regény témája az általam gyakorlatilag egyáltalán nem ismert, 1980-as kvangdzsu-i felkelés véres eseményei. Diákok lázadtak fel a dél-koreai diktatúra ellen, akiket a hadsereg brutális kegyetlenséggel vert le. A hivatalos adatok szerint 600 áldozat volt, de a nem hivatalos becslések 1000 halálesetről számolnak be. Ezek a diákok nem mind egyetemisták voltak, bár az események onnan indultak, hanem nagyon sok középiskolás, sőt még fiatalabb, 11-12 éves gyerek is ott volt a felkelők és áldozatok között.  A regény narratívája nagyon érdekes. Nem könnyű kihüvelyezni a történetet belőle, mert sok szemszögből és több idősíkbó...

Nagy lelkesedéssel vágtam bele ebbe a könyvbe. Kíváncsi voltam rá, miféle nő is Michelle Obama, vajon miről fog írni. Ráadásul ez is egy agyon dicsért könyv, szóval sokat vártam tőle. Az önéletrajz eleje határozottan tetszett. Inspiráló és érdekes volt. A volt first lady egy teljesen átlagos chicago-i családban nőtt fel, ahol a szülők számára az egyik legfontosabb cél az volt, hogy a gyerekeik többre vigyék, mint ők. Ezért Michelle és a testvére is egyetemre mentek, bár nem volt könnyű előteremteni rá a pénzt. Michelle már kicsinek is elég céltudatosnak tűnt. Szorgalmasan tanult, mindig meg akart felelni a kimondott, vagy csak feltételezett elvárásoknak, és soha nem volt maradéktalanul elégedett magával. Mindig többre törekedett. Ez tulajdonképpen szimpatikus is lehet, habár tőlem távol esik az ilyen életszemlélet, de nem is lett belőlem kiemelkedő ember. Később, amikor jogászként kezdett el dolgozni, már inkább törtetőnek tűnt a szememben. Azt jegyeztem fel magamnak Michellről, h...

A könyv az összes hívószóval rendelkezett, amivel engem vásárlásra lehet csábítani: második világháború, oknyomozás, Hitler, oroszok. Mit mondjak? nem sokáig haboztam atekintetben, hogy megvegyem-e a könyvet. Nagyon gyorsan ki is végeztem, de leheletnyi csalódottsággal, vagy talán ingerültséggel csuktam végül be a művet. A szerzőpáros mindkét tagja újságíró, az egyik francia, a másik orosz-amerikai (Gondolom nem kell részleteznem, melyik melyik.). A könyv témáját egy nyomozás adja, amelynek során megkísérlik Hitel halálának pontos körülményeit megállapítani. Kezdetnek elolvashatjuk, hogy jelenleg mit tudunk Adolf Hitler haláláról: 1945. április 30-án, Berlinben a führerbunkerben öngyilkos lett a néhány órával azelőtt feleségül vett Eva Braunnal együtt. Ciánkapszulát vett be, majd főbe is lőtte magát. A fülszöveg viszont azt mondja, hogy: "Lebincselő nyomozásuknak köszönhetően egészen új megvilágításba kerül a náci diktátor halála." Na, ez nem igaz. Semmi extrát nem tudunk...

Hogyan ragyog annak az arca, aki úgy néz ki, mintha éppen most törülte volna ki a fülét a törülköző csücskével? Milyen az a fény, ami úgy szökik ki az ablakon, mint nyáron a szőrszálak a lányok fürdőruhájának aljából? Mi a személyes szabadság korlátozásának tényálladéka? Hogyan reagál egy fiú ajánlatára egy klimaktériumban lévő nő? Egyáltalán: hallottuk már e szót: klimaktérium? Ilyen és ehhez hasonló csudálatos képekkel, hasonlatokkal és kérdésekkel van tele Bohumil Hrabal rövid regénye. Számomra ez volt az első találkozás Hrabal munkásságával, de valószínűleg nem az utolsó. Ugyanis nagyon tetszett a regény! Habár én azt hittem, hogy egy vidám történetet fogok olvasni, de mi sem állhat távolabb a valóságtól. Ez bizony egy tragédia. Biztosan az tévesztett meg, hogy van az a fenékre pecsételős dolog benne. Merthogy csak ennyit tudtam az egészről: a regényből készült egy Oscar-díjas film, és abban van egy jelenet, amikor egy férfi elmélyülten nyomkod pecséteket egy nő fenekére, aki e...

A minap a könyvtárban nézegettem, hogy mit is javasoljak következő olvasmánynak a könyvklubban, amikor belelapoztam ebbe a kötetbe. Ott helyben, a padlón ülve el is olvastam a címadó művet. Bevallom, csorogtak a könnyeim közben. Eddig semmit nem olvastam Solohovtól, pedig remekül ír! Így aztán szépen végigolvastam az összes elbeszélést a kötetből, amelyek egytől egyig nagyszerűek voltak. Az írások tele vannak fájdalommal, gyásszal, tragédiával, mégis van bennük valami felemelő is. A háború borzalmai (az elbeszélések zömének a második világháború vagy az Orosz polgárháború a körítése), embertelensége sem tudta a főhősöket magukat embertelenné tenni. Solohov szereplőiben maradt mindig valami nemes és jó. Igaz, némelyik már csak meghalni tudott nemesen, de összességében azt szűrtem le, hogy az emberek alapvetően jók akarnak lenni. A szereplők mind szegények, mint a templom egere, van, amelyik éhezik és fázik, fogságban sínylődik, verik, dolgoztatják és kínozzák, de túlélnek. Nem is vá...