Olvassunk együtt!

Különösebb megfontolás nélkül vágtam bele ebbe a regénybe. Gondoltam végre valami szép történetet olvasok, mert mostanában mindig csak összeesküvés elméletekről és rejtélyekről olvastam (Graham Hancock két könyvében mélyedtem el.). Jól esett volna valami más, no. Ezen a regényen is sok a rajongó ajánlás, ez úgy tűnik mostanában kelléke a könyveknek. Méltatni kell őket, és odalenni értük, különben nem veszik meg az emberek. Szóval ez már nagyon nem villanyoz engem fel, de efféléket írtak róla: "Mesterien megírt regény", "Egy csoda tele szerelemmel, vágyakozással és veszteséggel", "Gyönyörű utazás emberi életeken át, az időn át, a szerelmen át". Hát, na, ez jutott neki eszükbe, mit tegyünk. Azért elolvastam. Végülis egyáltalán nem bántam meg. Nem volt hosszú, könnyen olvasható és unalmasnak sem mondható, de a méltatások ezúttal szerintem túlzóak. Három ember barátságáról és szerelméről, kicsit a felnőtté válásról, az álmokról, de legfőképpen az álmaink e...

Jártam már úgy egyszer-kétszer, hogy éppen csak bele akartam olvasni egy könyv elejébe, de annyira megragadott, hogy benne maradtam. Jesmyn Ward regényével is ez történt. Nem olvastam el sem a fülszöveget, sem az értékeléseket a molyon, vagy máshol, hanem egyenesen beleugrottam a történetbe. Később azért persze tájékozódtam a könyvről, ami ennyire olvastatta magát. Hát, egy nagy rakás díjat kapott Amerikában, még Barack Obama kedvenc könyveinek listáján is rajta van, de ez nem csábított volna olvasásra. Sőt. De a fülszöveg sem, mert nem hiszem, hogy karácsony előtt akartam volna belekezdeni egy nyomasztó(nak látszó) történetbe. Mert ez a könyv nem lányregény! Furcsa egy regény ez. Van benne misztikum bőven, fájdalom, félelem, szomorúság is, de sok-sok szeretet is. Az első fele még meglehetősen hétköznapi, aztán egyre több mágikus-misztikus vonás kerül bele. A vége pedig már igencsak szokatlan. A főszereplő Jojo, egy 13 éves, félvér fiú, aki hallja az állatok beszédét, látja és ha...

Sok jót olvastam már erről a kis könyvről, amelyet a szerző már 1945-ben megírt, de magyarul csak most jelent meg. Ennek többek között az volt az oka, hogy a világ semelyik szegletében sem kapkodtak a regény után. Valahogy úgy volt ez, mint John Williams Stoner című regényével. Amikor a szerző megírta gyakorlatilag a kutyát sem érdekelte, majd évtizedekkel később hirtelen újra felfedezték a művet és hatalmas hype lett körülötte. Mondjuk a Stoner tetszett... Azt is olvastam a regényről, hogy A nagy Gatsby török kistestvére, ami eléggé zavaró volt a számomra, mert egyrészt nem éreztem meg a párhuzamot, másrészt pedig reméltem is, hogy nem fogom megérezni, ugyanis A nagy Gatsby-t annyira nagyon nem szerettem. A történet egy klasszikus szerelmi sztori, ami a 20-as évek Berlinjében játszódik egy török fiú és egy német festőnő között. A szerző török, így a regény is nagyon török. Számomra túlságosan is melodramatikus és érzelmes volt. Mintha egy szépirodalmi igénnyel megírt Romana füzet...

Könyvklubos olvasmány volt, amit magamtól egészen biztosan nem olvastam volna el. De azt kell mondjam, hogy megérte kilépni a komfort zónámból, mert tetszett a regény. A történet egy családról szól, anya, apa és 3 gyerek. A legidősebb egy fiú, Jesse, majd Kate, aki egy különleges leukémiában szenved, és végül még egy lány, Anna, aki azért született meg, hogy Kate donorja legyen. Az évek alatt nem csak a köldökzsinór vérből levett őssejtjeivel segítette nővérét, hanem számtalan egyéb módon is (granulocitákkal, limfocitákkal, vérrel, plazmával, stb), és most a fél veséjét kellene neki adnia. Itt lázad fel ez a lány, Anna, és bepereli a szüleit 13 évesen. Ez dióhéjban a sztori, de ez tényleg csak dióhéj. Hiszen a helyzet egyáltalán nem fekete és fehér, ráadásul minden szereplő szemszögéből megismerhetjük a képet. Ez például nagyon tetszett benne. A könyv napokra van lebontva, és minden nap olvashatjuk az összes szereplő gondolatait, visszaemlékezéseit. Nekem a kedvenc szereplőm Jess...

Érdeklődéssel vettem a kezembe ezt a regényt, de nem azt kaptam, mint amire számítottam. Arra gondoltam, hogy egy, a retró életérzést meglovagoló sztorival lesz dolgom, de Temesi Ferenc könyve nem ilyen. Persze, ott van benne a retró hangulat is, de ami a történetet illeti.... Nagyon széteső, nehezen követhető a cselekmény, minduntalan elkalandozik a szerző, ráadásul két idősíkon is mozgunk. Mondjuk ezt jól megoldotta, mert a régmúlt történéseit római számos fejezetekbe szedte, a mostaniakat pedig arab számosba. Szóval az időben nem nagyon lehet eltévedni. Dióhéjban a sztori: Márk és Ilona diákszerelme nem teljesült be annak idején 1968-ban, de most ismét felveszik a kapcsolatot, és a szerelem újra kivirágzik közöttük. Márk itt él, Magyarországon, és író ember lett belőle, Ilona pedig orvos Norvégiában. Mindketten túl vannak már házasságon, csalódáson, fájdalmakon. A töténet, ahogy mondtam is, egyrészt a régi kapcsolatuk emlékeiről, másrészt a mostani viszonyukról szól. A könyv...

A séta után azt mondtam: teljesen biztosan nem fogok soha semmi mást olvasni Bartis Attilától. Tévedtem. Elolvastam A nyugalmat. Aminek egyébként tökéletesen megtévesztő a címe. Tulajdonképpen egyáltalán nem illik a regényhez és bárhogyan tépem az agyamat, nem jövök rá, hogy miért ezt adta neki a szerző. 2 nap alatt végeztem a könyvvel, pedig szörnyű dolgok voltak benne. Ezt a művet semelyik ismerősömnek, se olvasónak a könyvtárban nem merném jó szívvel ajánlani. Egyszerűen azért, mert rettenetes mélységeket mutat meg benne Bartis Attila az emberekből. Ez az a könyv, ami nem hogy nem emeli fel a lelket, de egyenesen beledöngöli a sárba. A főszereplő Weér Andor és anyja Weér Rebeka. (Beszédes nevek, szerintem.) A fülszöveg itt elmondja a lényegi alaphelyzetet: anyuka visszavonult színésznő, aki 15 éve ki sem tette a lábát a lakásából, Andor, a fia író és vele él. Szerintem már ez is elég kattant dolog, nyilvánvalóan nem normális élethelyzet, de Bartis Attila olyanokat tud csavarint...

Rajongok a történelemért, főleg a huszadik század történelméért. Sokat olvastam diktátorokról is, és hát, Kádár János is az volt. Puha, de diktátor. Ezt a könyvet a Nagykörúton csíptem meg évekkel ezelőtt, egy kipakolós dobozban figyelt, és talán 500 forintot kértek érte. Nem volt kérdés, hogy megveszem, és szinte azonnal el is olvastam. Mostanában elég zúzós heteim vannak, ezért szívesen fogtam kezembe ezt a kötetet újra, mert ilyen időkben nehezebben állok neki teljesen ismeretlen műveket olvasni. Kornis Mihály könyvében megkísérelte az átlag emberek számára is elérhetővé tenni Kádár János utolsó, széteső, érthetetlennek tűnő beszédét, amit 1989 április 12-én az MSZMP KB ülésén mondott el, mindenki számára váratlanul. A könyvöz tartozik egy CD is, a beszéd hanganyagával (Ami egyébként a legnagyobb videómegosztón is meghallgatható.), de őszintén szólva én képtelen voltam végighallgatni. Szinte teljesen érthetetlen, hogy mit miért mondott Kádár, gyakran hiányoznak kulcsszavak, ráad...