Olvassunk együtt!

A könyvklubban ajánlotta ezt a könyvet Ildikó, amit valószínűleg soha el nem olvastam volna, ha nem kötelező. Így viszont megtettem, és egy nagyszerű olvasmány-élménnyel lettem gazdagabb.  A könyv a szerző életének egy részét meséli el, amikor egyetemista korában 35 hónapot töltött a kanadai vadonban aranymosással és azzal, hogy felneveljen 3, árvaságra jutott feketemedve bocsot. Bob félig-meddig indián származású, aki egyébként Kaliforniában él és tanul, de jól ismeri a vadon lakóit és törvényeit, mert édesapja sokat tanította erre. Nagy állatbarát, a sport- és csapdavadászat elszánt ellenzője. A medvenevelésbe is azzal az elhatározással fogott bele, hogy 3 éves korukban (amikor már önnállóak lesznek minden tekintetben) simán vissza tudja őket küldeni a vadonba.  Nagy élvezettel olvastam a történtet! Amikor még egész kicsik voltak a bocsok, szinte láttam őket magam előtt, amint csetlenek-botlanak, tapasztalatlan pótapukájukkal együtt. A vadonbeli élet nehézségei és szépségei ...

Valamilyen oknál fogva elég nehezen kezdtem bele ebbe a regénybe. Először azért tettem félre, mert csak az első kötet volt meg belőle, és izgultam, hogy hamarabb befejezem az elsőt, mint ahogy megszerzem a másodikat, és akkor, jaj mi lesz! (Ez egyébként kitűnő megérzés volt!) Aztán pedig a karantén ideje alatt kifogyott belőlem az olvashatnék. De végül természetesen csak belevágtam, és el is olvastam, hiszen akkor nem írnám most ezt a bejegyzést. Murakami Haruki nagy kedvencem. Minden eddig általam elolvasott regénye tetszett, és A kormányzó halála sem kivétel ez alól. Szeretem, hogy lassan, megfontoltan folyik az események sora, szeretem, hogy a főhős férfi, aki nyugodt és visszafogott jellem. Szeretem, hogy van egy-egy zenemű, ami minduntalan feltűnik a regényben, hogy a teljesen hétköznapi történések közé olykor-olykor misztikus események kerülnek bele. Szeretem, hogy mindig minden letisztult, nincs semmiből túl sok. A szereplők nem esznek túl sokat, nem szeretkeznek túl sokat, ...

Ez most egy antiajánló lesz, még úgy is, hogy én magam egy nap alatt elolvastam a könyvet. Daniel Kalla műve egy, mondjuk talán, orvos-krimi. Legalábbis Robin Cook-hoz hasonlítják a borítón. Sőt, Lee Child (Akinek a munkásságáról egyébként csak annyit tudok, hogy durván sokat ír.) szerint "oldalról oldalra tökéletes!". Na. Azért. A történet veleje az, hogy 2019-ben kitör a pestis Genovában, mégpedig vélhetőleg valaki elszabadította, nem csak úgy "véletlenül" terjed a halálos kór. Kiderül, hogy leromboltak egy ősi kolostort, a helyére pedig luxuslakásokat szándékoznak építeni. És hát persze erre a kolostorra utal a cím, A kolostor átka. Természetesen vannak orvosok a történetben, egy csinos nő, több jóképű orvos, vészjósló kinézetű szerzetes, titokzatoskodó apát, minden ami kell. A fertőzöttek hullanak, mint a legyek, szörnyű kínok között lehelve ki lelküket, gyakorlatilag menthetetlenül. Hogy pedig még jobban átéljük a borzalmakat, gyerekek, kismamák és menyass...

Ez a regény is azon olvasmányaim táborát gyarapítja, amelyeket csak úgy levettem a polcról a könyvtárban és végül bejött. Pedig ezen a könyvön Jojo Moyes ajánlása olvasható, ami éppenséggel nem garancia arra, hogy nekem való műről lenne szó. Ennek ellenére is jó választásnak bizonyult Nicholls írása. Az alapsztori nagyon egyszerű: egy válságban lévő házasság utolsó időszakáról olvashatunk, ami egy európai körutazás keretében rúgja az utolsókat. Plusz a gyereknevelés talán legnehezebb időszakáról is mesél benne Nicholls,  hiszen a főszereplők 17 éves fia is velük utazik. Sőt, igazából a fiú miatt utaznak, hogy az felkészülhessen a művészi pályafutásra a nagy európai képtárak, épületek és egyéb kulturális kincsek segítségével. A történetet a férj, Douglas szemszögéből látjuk, ő a mesélő. Ez nagyon tetszett benne, mert mindig is kíváncsi voltam a férfiak véleményére a házassággal és a házassági problémákkal kapcsolatban. A családban ő a józan, földhözragadt, realista. A felesége, ...

Nem vagyon egy nagy krimi olvasó, de nem bántam meg, hogy belevágtam Bussi könyvébe. Szóval, sok krimit eleve nem olvastam, de ilyet meg egyet sem. A Fekete vízililiomok nem egy feszes történetű írás, sokkal inkább egy szétfolyó, elmosódó valami, ami kevéssé emlékeztet a megszokott detektív regényekre. Ebben az esetben lehet adni a fülszövegre, ami azt állítja, hogy "rejtélyes és lenyűgöző impresszionista festmény ez a könyv, amelyhez hiába lépünk közelebb. Üzenete csak akkor tárul fel, ha kellő távolságból szemléljük a homályos színfoltokat." (Mondjuk nem egy thiller, pedig ezt is lehet olvasni a borítón.)  Az események Giverny falujában játszódnak, amelyről a műértők valószínűleg azonnal tudják, hogy miről híres. Nos, én nem tartoztam ezek közé a műértők közé, szóval nekem segítettek a könyv népnevelő részei, és persze a google. Tehát: Giverny az impresszionisták mekkája, a hely, ahol Claude Monet utolsó kb 30 évét vízililiomok festésével töltötte, egy valódi kis ékszerd...

Évi ajánlására fogjuk olvasni a könyvklubban ezt a könyvet, amikor majd újra összegyűlhetünk, vírusmentesen. Többször írtam már, hogy mennyire szeretem a történelmi tárgyú könyveket, úgyhogy ez a mű igazán nekem való. Ennek ellenére sem váltott ki belőlem nagy érdeklődést a téma, mert valahogy az utolsó orosz cár, meg a bolsevik forradalom sosem izgatott annyira. De ez a könyv valóban jó! Helen Rappaportot láttam már történelmi témájú ismeretterjesző filmekben, és úgy gondolom, hogy ő afféle Carl Sagan, csak történészben. Hétköznapi, érdeklődő embereknek próbálja úgy elmondani a régmúlt eseményeit, hogy élvezetes legyen. A könyve is ilyen. Egyáltalán nem száraz, nem fél a kutatása tárgyairól (a cári családról), mint valódi személyekről beszélni. Indítékaikat, személyiségvonásaikat elemezni, netán "találgatni" ezekkel kapcsolatosan. Szóval valóban képes a történelmet közel hozni az olvasókhoz, mintha régi ismerősök sorsáról mesélne. Ez pedig nagyon jó! Tetszett a szarkaszt...