Olvassunk együtt!

Nagyon sokáig készültem elolvasni ezt a könyvet. Egyrészt, mert szeretem Pamuk könyveit, másrészt pedig mert azt is mindig szerettem, ahogy Pamuk Isztanbulról írt. A regényeiben így-vagy úgy, de mindig előkerül valahogy Isztanbul. Szóval évek óta ott volt a listámon ez a könyv, aztán egyszer haza is hoztam a könyvtárból, majd újabb néhány hétig aszaltam a polcon. Amikor pedig végül belekezdtem akkor is nagyjából 3 hónap kellett hozzá, hogy elolvassam.  E hosszú előtörténet után most értékelnem kellene a művet. Röviden: tetszett, habár a hosszú olvasási idő nem erre utalt volna. Szerettem olvasni, bele lehetett feledkezni, ugyanakkor egyáltalán nem letehetetlen könyv.  Az Isztanbul nem egy regény, sokkal inkább önéletrajz és várostörténet. Szóval nem lehet kizökkenni a sztoriból, elfelejteni a történéseket, nem baj, ha napokra félretesszük a könyvet. És én sokszor így is tettem. Párhuzamosan több könyvet is elolvastam az Isztanbul mellett, de minden alkalommal, amikor újra a k...

Egyszer régen már olvastam a Mellettem elférsz című Grecsó regényt. (Sőt, ami azt illeti, ez volt az első olvasmányom a szerzőtől.) Most azért olvastam el újra, mert ez a regény volt az ehavi olvasmány a könyvklubban, nekem pedig már alaposan megfakultak az emlékeim a művel kapcsolatosan. 9 év azért csak 9 év... Azt kell mondjam, nagyon megérte, hogy újra elővettem a könyvet! Teljesen más szemmel olvastam most a regényt, mint 2016-ban, és más dolgok is érintettek meg belőle.  Pár héttel ezelőtt voltam Grecsó Krisztián, Apám üzent című új regényének a bemutatóján. A legfrissebb könyv valamelyeset tekinthető a Mellettem elférsz folytatásának. Egyértelműen önéletrajzi ihletésű mindkét regény. Ezt például az első olvasáskor, 2016-ban még nem tudtam a Mellettem elférszr ől. Azzal persze már akkor is tisztában voltam, hogy a szerző saját emlékekből rakta össze a regény helyszíneit, a telepet, a kendergyárat, Zugló kocsmáit, de hogy a szereplők mennyire az író életének részesei, azt nem...

Nehezen vettem rá magamat, hogy belekezdjek ebbe a könyvbe. Ennek több oka is volt. Egyrészt mert a borítója a legkevésbé sem csábított olvasásra, másrészt pedig a fülszöveg sem győzött meg arról, hogy nekem való könyvről lenne szó. Meglehetősen melodramatikusnak tűnt a sztori, ami azt illeti. Nagyon röviden az alaptörténet: Lenni 17 éves, halálos beteg tinédzser, aki egy hospice osztályon tölti utolsó idejét. Margot pedig egy 83 éves, szívbeteg hölgy, aki szintén ebben a kórházban van. Együtt 100 évesek, ha esetleg a cím még nem lett volna érthető. (Szellemes volt a címválasztás, szerintem) Ők ketten elhatározzák, hogy festenek 100 képet, minden évükről egyet. A sztori a képek háttértörténetéből bontakozik ki.  Az az igazság, hogy az első pár oldal még inkább elbizonytalanított abban, hogy belevágjak-e az olvasásba. Lenni egy kicsit sem tűnt valóságosnak. Papírszagú és őszintén szólva egy kicsit idegesítő is volt. Különösen nehezen viseltem az Arthur atyával folytatott beszélgetés...

Érdekes egy könyv volt ez! A leírás szerint Huxley ezúttal nem regényt írt, hanem egy tényirodalmi munkát a francia kisváros, Loudun boszorkányairól. Mindig is szerettem a dokumentarista irodalmat, bár a boszorkányok annyira nem izgattak fel. Tamás kollégám azonban meggyőzött róla, hogy nekem ezt a könyvet el kell olvasnom! És így is lett.  Az alaptörténet röviden: Valamikor az 1620-as években Loudunba új plébános kerül Urbain Grandier atya személyében. Az új pap vonzó férfi, remek szónok, intelligens ember, akit papi hivatása szemernyit sem akadályozott abban, hogy hivatalba kerülését követően igen hamar jó kapcsolatokat alakítson ki a város hölgyeivel. Nem is volt gond mindaddig, amíg meg nem tetszett neki az egyik legjobb barátjának, Trincant ügyész úrnak a leánya, Philippe. Nem csak, hogy megtetszett neki, de teherbe is ejtette, ám az apaságot (és a nemi kapcsolatot is) simán letagadta, magára hagyva a nőt szégyenével és zabigyerekével. Ezzel az epizóddal kezdődtek Urbain Grand...

Hű. Ha. Nem magamól került a kezembe ez a könyv, hanem a kollégám erőteljes ajánlása miatt fogtam bele. Neki nagyon tetszett, és kíváncsi volt rá, hogy én mit szólok hozzá. Amikor kissé már felvettem a könyv hangulatát, akkor rájöttem, hogy olvastam én már valami effélét, Charles Bukowskinál. Pia, nők, okoskodás, szánalmas figura és önéletrajzi ihletettségű történet.  Jerofejev életrajzát elolvasva tényleg sokat merített a saját életéből, ha nem az egészet. A főhős ő maga, Venyegyikt Jerofejev, akit éppen kirúgtak egy kábelfektető cégnél betöltött brigádvezetői állásából, mert arról vezetett statisztikát, hogy melyik munkás mennyit és mikor iszik. Saját magával az élen, természetesen. Mikor az egyik részeg kolléga véletlenül elküldte az önként vállalt hazafias felajánlásaikkal egyetemben a központba ezeket a grafikonokat, Jerofejev brigádvezetői karrierjének befellegzett. ( "Amikor észrevettem, hogy eltűntek (ti. a grafikonok) , leittam magam, és a fejemet fogtam bánatomban. Ott,...

Amikor megláttam a könyvtárban ezt a könyvet, rögvest felmarkoltam, pusztán a borítója miatt. Aztán láttam csak, hogy mi is ez. Egy krimi, amit Chris Hadfield űrhajós írt! Nagyon felvillanyozódtam a lehetőségtől, hogy olvashatok valamit ismét tőle, mert az Egy űrhajós tanácsai földlakóknak nagy kedvencem volt.  Pár nap alatt végeztem is a regénnyel és azt mondhatom, hogy elég szórakoztató volt. A krimi része nem volt valami furmányos, már a közepén tudtam, hogy ki is a "szotyi a motyóban". A szereplők sem voltak túl kidolgozottak, ami azt illeti. Chris Hadfield nem igazán jól oldotta meg ezt a krimit, dehát ő Chris Hadfield! Szóval megbocsátottam neki. Meg azért is, mert minden technikai leírás és űrutazási sztori igaz volt, és ezeket látható izgalommal osztotta meg az olvasókkal. Lehet, hogy a szerelmi szál suta és kidolgozatlan volt, de szinte meg lehetett tanulni holdjárót vezetni a könyv alapján, vagy esetleg kisrepülőgépet.  Tudom, hogy Chris mindent valóban tapasztalat...

Ismét egy űrhajós életrajz! Nagy kedvenceim közé tartoznak a hasonló könyvek, így nem volt kérdés, hogy Barbree könyvét is elolvasom. Nem is bántam meg, mert tetszett a mű. Nem mondom, hogy letehetetlenül izgalmas volt, de mindenképpen megérte elolvasni. Nem túl sokat tudtam Neil Armstrongról, ami azt illeti és a könyv alapján rá is jöttem, hogy miért. Mert nem volt egy extrovertált valakicsoda. Szeretett a háttérben maradni, nem vágyott a népszerűségre. Szerény ember volt, úgy tűnik. Mondjuk azt nagyon meg tudom érteni, hogy zavarta, amikor mindenhonnan csak ő folyt, miközben azért volt "néhány" másik ember is, aki nagyot alakított az űrhajózás történetében. Persze az is érthető, hogy amikor Neil Armstrong a Hold felszínére tette a lábát, akkor ő nem Neil Armstrong volt, hanem mi mindannyian, az emberiség. Egy szimbólum. És ma is az. Nyilván ezt ő is megértette, ezért sem szállt el magától teljesen.  Jay Barbree személyesen is ismerte Armstrongot, barátok voltak. Mindketten ...

Amikor annak idején, a gyógymasszőri tanulmányaim során beültem az első anatómia órámra azt éreztem, hogy ó, igen, itthon vagyok! Nagyon élveztem az emberi testről való tanulás minden percét, örömmel lapozgattam az antatómia atlaszt és hallgattam a tanár magyarázatait. Viszont soha nem vettem részt boncoláson, pedig igazából érdekelne.  Richard Shepherd könyve betekintést ad egy olyan világba, amely számomra rendkívül izgalmas, de egyúttal teljességgel ismeretlen is. A szerző igazságügyi patológusként tevékenykedett hosszú éveken keresztül Nagy-Britanniában. Számtalan holtat boncolt fel, állapította meg róluk, hogy hogyan haltak meg, milyen betegségeik voltak, pontosan melyik sérülésük volt a halálos, ha voltak ilyenek. Dr. Shepherd szerette a munkáját, igazi lelkesedéssel végezte, ráadásul kisgyermek korától kezdve igazságügyi patológusnak készült. Mindenekelőtt természetesen orvos lett, később szakosodott a patológiára. Ha jól emlékszem már jócskán volt 30, mire valójában elkezdh...

Könyvklubos olvasmányként vettem a kezembe ezt a kötetet, amely egyben az első (és vélhetően az utolsó is) olvasmányom is a szerzőnőtől. Akivel egyébként már volt szerencsém találkozni egy író-olvasó találkozó alkalmával, amikor kedves könyvklubos tagunk, Erika beszélgetett vele. Egy nagyon szimpatikus hölgyet ismertem meg Bauer Barbarában, aki szerény, kedves és gyönyörűen beszél. Egyszóval elég nagy kedvvel vágtam bele a regénybe, habár sejtettem, hogy nem teljesen az én világom lesz. Hát, ebben végül nem nagyon tévedtem, habár igazából nem volt olyan rossz olvasni A leggazdagabb árvát . Haladós és teljes mértékben kikapcsoló olvasmány volt. Wenckheim Krisztina grófnő életregénye ez a munka, amely engem őszintén szólva erősen emlékeztetett Kertész Erzsébet hajdani regényeire, amelyekben híres és figyelemreméltó asszonyokat mutatott be a fiatalabb olvasóknak. Lányoknak. Csíkosban és pöttyösben jelentek meg ezek a könyvek. Mondjuk annak idején szerettem is olvasni ezeket, így tényleg ...

Karácsonyi ajándékként kaptam a férjemtől ezt a könyvet és a szabadság alatt el is olvastam. Amikor belevágtam nem hittem, hogy ilyen gyorsan végezni is fogok vele. Az eleje számomra kicsit fura volt, mivel az első világháború előzményeivel indította a sztorit, és aggódtam, hogy túl hosszú lesz így az egész. De kár volt az izgalom. A könyv abszolút olvasmányos és érdekes! ( "Londonban egy ebéd alkalmával, nem sokkal azután, hogy Adolf Hitler átvette a hatalmat Berlinben, az egyik vendég hangosan megkérdezte: 'Mellesleg, hol született Hitler?' 'Versailles-ban' - válaszolta azonnal Lady Astor." 112.o )  A szerzőről el kell mondani, hogy amerikai, konzervatív politikus, aki több amerikai elnök tanácsadója is volt (utoljára Reagan elnöké), maga is pályázott elnökjelöltségre (nem jutott el odáig, hogy jelölt legyen), és harcos szovjet-ellenességéről volt híres a hidegháború idején. Ezek mind fontos információk, hiszen nézetei alapvetően befolyásolják a mondanivaló...

Uh, de jó volt olvasni ezt a könyvet! Egy lenyűgző tudós nagyon jól megírt életrajza A természet feltalálója . Ezúttal, úgy gondolom, hogy nyugodtan lehet hinni a könyvre aggatott számtalan díjnak. Tényleg megérte elolvasni és másnak is szívesen ajánlom.  Alexander von Humboldt nem volt számomra teljesen ismeretlen. Pár évvel ezelőtt olvastam Daniel Kehlmanntól A világ fölmérését , amely regényes formában foglalkozott Humboldt és Gauss életével. Azt a könyvet is nagyon szerettem, amúgy. Egyszóval már volt fogalmam róla, hogy nagyjából kicsoda is volt von Humboldt, de Andrea Wulf könyve hozta a 18. század egyik (ha nem a legnagyobb) tudósát igazán közel hozzám. Az életrajz természetesen szépen végigvisz Humboldt életén, a kissé magányos gyermekkortól elkezdve a kalandvágyó ifjúságon át a nagyon intenzív és mozgékony felnőtt éveken keresztül a még mindig elképesztően tevékeny időskoráig. Elkísérjük Alexandert legnagyobb utazására Dél-Amerikába, vele együtt szenvedünk a tengeri betegs...

*mármint asztrofizikai szempontból. Egy újabb ismeretterjesztő könyv olyan témában, ami nagyon érdekel, de amihez nagyon nem értek. Viszont Katie Mack a teljesen laikusok számára is érthető módon magyarázta el, hogy milyen szcenáriók vannak forgalomban momentán az univerzum végéről.  Merthogy az egész könyv arról szól, hogy hogyan fog kimúlni az egész mindenség. Több lehetőség is van, elkezdve a nagy reccstől, a hőhalálon át a vákuumromláson keresztül a ciklikusan elpusztuló univerzumig. Megspékelve a nagy szakadással, ami az én személyes kedvencem  volt (ahogy az entrópiáról szóló részek is).  A könyvben Mack minden lehetőséget részletesen kifejt, egy-egy izgalmas és olvasmányos fejezetben. Nagyon közérthetően igyekszik fogalmazni, és nagyrészt sikerül is neki, de azért volt, amit nem értettem meg. Főleg a sokdimenziós univerzumba, illetve a sötét energiába tört bele a bicskám. Vagyis ezek megértésébe. Nagyon tetszett, hogy nem állította, hogy a tudósok biztosan meg tud...

Hadfield ezredes űrhajóskönyve már a harmadik ilyen könyv, amit olvastam ( Egy év az űrben és Csillagközi kérdezz-felelek  ) ebben a témában. Ez volt a három közül az, ami a legkevésbé tetszett. De ez csak a másik kettővel való összehasonlításban számít, mert amúgy ez is egy nagyon érdekes és izgalmas könyv az űrhajós létről, ha szólóban vizsgáljuk.  Hadfield ezredes tapasztalt űrhajós, aki kanadai állampolgársága ellenére is NASA alkalmazott lett, és többször is kijutott az űrbe, illetve az ISS-re. Hasonlóan Scott Kelly-hez, Hadfield is a gyerekkorából indította a könyvet. Hogyan ébredet fel benne a vágy az űr iránt, mik voltak az első lépések afelé, hogy egyszer űrhajós lehessen. Chris kifejezetten céltudatosnak tűnt, mindent annak rendeltelt alá, amiről még kisgyerekként kezdett álmodozni. Nem voltak kisiklásai, eltévelyedései; folyamatosan haladt a célja felé. Nekem kicsit robotisztikusnak is tűnt emiatt.  Sokat írt arról, hogy a tehetség nem elég ahhoz, hogy az embe...

A hullaégető után rögtön megkaptam a kollégámtól a következő Fuks kötetetet olvasásra, a Mundstock urat . Nem mondom, hogy olyan hatalmas lelekesedéssel vágtam bele, tartottam attól, hogy még megterhelőbb olvasmány lesz, mint Kopfrkingl úr sztorija volt. De azt kell, hogy mondjam, igazán megérte rávennem magamat erre a regényre! Sokkal jobban tetszett, mint A hullaégető . A történet hőse a címben is szereplő Theodor Mundstock, egy középkorú, cseh zsidó férfi, aki várja a behívóját, hogy mikor és melyik transzporttal kell elmennie valamelyik koncentrációs táborba. Az idő 1943-44 körül van. A sztori az ő lelkiállapotának változásait követi végig, ahogy a teljes kétségbeesésből eljut valamiféle nyugalomba. Mundstock úr kitalált egy módszert, amellyel el tudta űzni a félelmét. Mégpedig azt, hogy mindenre alaposan fel kell készülni, ami várhat rá. Mundstock úr tökéletesen tisztában van azzal, hogy mire kell figyelnie a behívó megérkezése után, hogy a lehető legflottabbul vehesse az akadály...